A "nem megfelelő ajándék" (egyik) esete

Talán nem én vagyok az egyetlen, aki gyomorgörccsel gondol a különböző ajándékozós alkalmakra. Egy ideig még lehet értelmes és a családot nem csődbe vivő ajándékokat vásárolni, de pár év és néhány gyerek, tetőzve az erősödő csoportnyomással, és már csak (még az eddigieknél is inkább) felesleges és méregdrága kívánalmak maradnak a listán. Na, azt azért meg mégsem. 

Így - a mi családunkban legalábbis - egyre többször futunk bele a "nem megfelelő ajándék esetébe". 

És persze megint megtörtént.

Gyakran utazom el pár napra külföldre, és ilyenkor hozok a gyerekeknek valami apróságot - Angliából Jelly Beans-t, Csehországból ostyalapos édességet stb. Mostani utamon viszont leghamarabb a visszaúton a reptéren kerültem bolt közelébe, ahol pont ugyanazokat a dolgokat árulták, mint itthon, csak sokkal több pénzért. Szerencsémre találtam hétszínű (!) tollat, három különféle kivitelben, és bár sejtettem, hogy ez a nagyfiamnak nem biztos, hogy annyira tetszeni fog, megvettem őket. Biztos ami biztos, vettem még diós datolyakrémet is, ajándékügyi tűzoltás esetére.

Otthon a gyerekeim (10, 8 és 3,5 évesek) nagy örömmel fogadtak, és persze rávetették magukat a csomagomra - "anya, mit hoztál?!". Átnyújtottam a tollakat. A lányoknál eléggé betalált (bár persze a 8 évesemnek jobban tetszett a húga tolla, mert azon bárány volt, az övén meg "csak" egér). De a fiam, a legidősebb, épp csak kézbefogta, már dobta is le az asztalra, és közben sírásra görbült a szája.

"Én finom édességet akartam!" - mondta csalódottan és szemrehányóan. Áldottam az eszem a datolyakrémért, bár gyanítottam, hogy ezt most nem úszom meg ennyivel. Hogy is tehetne rendbe egy datolyakrém 5 napnyi anyahiányt!

És erre mondják, hogy "így legyen ötösöm a lottón!". "Utálom a datolyakrémet! Csak te szereted!" - sírta vinnyogva az elsőszülöttem. "Én valami finom édességet kértem!" Próbáltam röviden elmondani neki, hogy nem volt nyitva bolt, és hogy a hétszínű toll olyasmi, amire én mindig is vágytam, és úgy gondoltam, talán neki is tetszeni fog. Persze ettől semmi sem változott, tovább sírt. Tudtam jól, épp ez a sírás az, amire most szüksége van. Utána majd más színben látja a világot.

Mivel az apukája - aki 20 másodperc alatt akad ki ettől a frekvenciától - szintén ott időzött a konyhában, fogtam a gyerekem, és bevittem a hálószobába. Készségesen jött velem, és közben tovább sírta panaszait. "Csak egy ilyen hülye tollat hoztál, meg hülye datolyakrémet, én ezeket utálom!" - zokogta. Leültem vele az ágyra, finoman átöleltem, és továbbra is csak annyit mondtam néha-néha, hogy sajnálom, hogy nem sikerült örömet szereznem neki. Belőle pedig ömlött ki a csalódottság, hogy bezzeg a húgainak olyat hoztam, ami nekik tetszik, de neki miért nem hoztam valami mást, és hogy nem hiszi el, hogy nem volt nyitva bolt... stb. stb. stb.

Üldögéltem mellette és hallgattam őt. Vagy 10 percig tartott ez így, mikor egyszer csak az egyik mondat közepén elnevette magát. Aztán felállt, és kiment a konyhába. Én még ott maradtam ülve. Ezelőtt is már nagyon fáradt voltam, jó volt még így üldögölni, csendben. 

De a fiam már jött is be a hírrel, fülig érő szájjal: "Anya, ebbe méz is van keverve! Ez finom!"

Ha most ez nem egy blogbejegyzés, hanem egy cikk lenne, itt elidőznék azon, hogy micsoda csodafegyver a fogyasztói társadalom visszásságaival szemben az, ha egyszerűen meghallgatjuk a gyerekek sírását. 

De mert ez nem egy cikk, hanem történet, azzal kerekítem le, hogy azóta (10 napja) se a toll, se a datolyakrém, se a hiányzó "finom édesség" nem került többet szóba. Viszont annál többször kéri a fiam, hogy tartsunk "Áron időt". Hiszen ez az, amire igazából szüksége van, és én úgy örülök, hogy ezt ő is így érzi, így tudja.

A nagy fiúk is sírnak

Bevezettük, hogy egy baráti családdal hetenet egy este a közeli játszótéren vacsora-pikniket tartunk, és persze együtt játszunk a gyerekekkel: kergetőzünk, fogócskázunk. 3, 4, 5 gyerekkel fogócskázni igen fárasztó, ezért egy idő után különböző nyugisabb kihívások elé állítottam magunkat, mint pl. össze tudunk-e kötni két egymástól távol álló fát a testünkkel, vagy tudunk-e egy csoportként hatan csak két lábon megállni. Mikor kifogytam az ötletekből, bedobtam, hogy akkor most sorra mindenki találjon ki valami kihívást, és a többiek próbálják meg megugrani a feladatot. 

A 9 és fél éves fiam, a legnagyobb a gyerekek között, rögtön ráharapott az ötletre. Odahívta a többieket az egyik játszótéri játékhoz, egy nyitott szájú fa krokodilhoz, és azt kérte mindenkitől, próbáljanak közösen kis botocskákból fogsort készíteni a krokodilnak. A három fiatalabb kislány közül ketten csatlakoztak is hozzá először, de amikor a harmadik kislány inkább ugrálni kezdett a közelben, a lányok hamar leléptek, és a fiam egyedül maradt a krokodillal. 

Iszonyú mérges lett. "Most én mondom, mit csinálunk! Gyertek ide!" Kiabált a többiekkel, akik a fülük botját sem mozdították. Dühösen feléjük indult, és közben kiosztotta őket, amiért nem csinálják a feladatot. A lányok nem zavartatták magukat, ami a fiamat még jobban feldühítette. 

Ismerem a fiam, és láttam, hogy a helyzet hamar nagyon rossz fordulatot vehet. Ezért oda mentem hozzá, a vállára tettem a kezem, és halkan annyit mondtam: "Hagyd a lányokat, mást szeretnének játszani. Én szívesen építek veled fogsort." "De azt mondtad, most az lesz, amit én mondok!" - kiabálta, és ment volna a lányokhoz "rendet tenni". Elé álltam, és annyit mondtam, "sajnálom, kicsim, most nem szeretnének ilyet játszani." Erre sírni kezdett. "Azt mindig megcsinálják, amit te mondasz nekik, de engem semmibe vesznek!" - sírta keserűen. Hmm. Témánál voltunk. Ezen nem először sír. És nem is alaptalanul, elég rossz dolgok történtek vele az előző iskolájában, ezért is jár most máshová. 

Ültem vele egy mászókán, és hallgattam a panaszait, néztem, ahogy a nagy könnyek csordogálnak az arcán. Mikor alábbhagyott a sírás, mindig újra odament a lányokhoz, vegzálni kezdte őket, mire én mindig közbeléptem, amit mindig újabb adag könnyáradat követett. Egy idő után már azelőtt álltam útját, hogy elindult volna a lányokhoz. Így töltöttük az időt jó 20 percig. Sírt és sírt, és mondta, mennyire rossz neki, hogy őt nem veszik figyelembe. Én meg meghallgattam őt. 

Aztán egyszer csak egy gondolata közepén elnevette magát. Nem is tudom mi volt az, de valamit én is mondtam rá, és az kerekedett ki belőle, hogy a botból készült krokodilfogsor elég kusza, és én azt találtam mondani, hogy akkor fogszabályzó kellene neki. "Nem, így is nagyon jó!" - volt a fiam válasza. Azzal elment békében játszani.

Fél órával később, hazafelé menet, elmesélte, mi történt vele aznap. A régi osztálytársaival összetalálkozott egy másik játszótéren, összeszólalkoztak, a gyerekek követ dobtak rá és megrúgták. Persze ő se volt rest, rúgott ő is, és volt, akit "puszi-hadjárattal" sikerült  is megfutamítania, de az egyik lány tényleg durva volt vele. Történetesen az a lány, akivel most ugyanolyan rossz dolgok történnek a fiam régi osztályában, mint vele régebben ugyanott. 

Délután még, mikor iskola után hazajött, és kérdeztem, mi volt vele aznap, erről az esetről egyáltalán nem esett szó.  Úgy tudtam, jó napja volt. Talán szégyellte, talán túl nagy volt még benne a történet feszültsége, de el sem tudta mondani. Kellett, hogy sírhasson, panaszkodhasson, és kicsit megkönnyebbüljön, mielőtt meg tudta osztani velem. 

Milyen jó, hogy a (nagy) fiam tud sírni! A könnyei nyitva tartják köztünk a kommunikáció csatornáit.