Dulakodunk



Nyűgös napunk volt, én próbáltam utolérni magam a háztartással, közben telefonáltam, emailekre válaszoltam, és azt kívántam, bárcsak egyedül lehetnék, hogy mindez gyorsan megtörténjen. Persze a gyerekeim adóvevői mindig rögtön megérzik, ha ilyen bárcsak-máshol-lennétek-egy-kicsit hangulatban vagyok, és menetrendszerűen piszkálni kezdik egymást.

 

Így volt ez most is, a nagyobbik lányom nem tudott nem belekötni a kicsibe. Hergelte, hogy ő még kicsi, nem hagyta őt játszani a lovaival, és mert ezt még rájuk hagytam - a kicsit, talán vesztére, elég strapabírónak tartom, és kellett volna még az a pár perc, hogy befejezzem a sepregetést - végül lökdösni kezdte.

 

Kész, beláttam, most már muszáj színre lépjek, a nagyobbiknak nagy szüksége van rám. És ha nem vettem a lapot abból, hogy csúfolta a kicsit, hát muszáj volt elkezdenie lökdösődni, hogy végre menjek, és figyeljek rá.

 

Egész sokat aludtam előtte, így az "ezt azonnal hagyd abba" formám helyett meg tudtam tenni azt, hogy egyszerűen felkaptam a nagylányom (7 éves), arréb dőltem vele a kanapén, hogy a kicsi hatósugáron kívül kerüljön, és nagyon vidáman, nagyon játékosan azt mondtam neki: "na, csak nem dulakodhatnékod van?", és közben jól meggyúrogattam őt. Hadd érezze, hogy most már itt vagyok, vele, ráfigyelve.

 

Először ettől még morcabb lett, és azt mondta: "megverem a Virágot". Mire én ugyanazzal a játékos hangszínnel azt feleltem: "nem, nem, nem!", és igyekeztem őt tovább dögönyözni, mire ő persze próbált szabadulni. Aztán egyszercsak azt mondta: "akkor veled akarok bunyózni!"

 

Egy pillanatra megálltam, és megkérdeztem magamtól: akarom én ezt most? Már többször elkövettem azt a hibát, hogy igent mondtam erre, aztán fél perc múlva, mikor tényleg bírkózni kezdtünk, és rámugrott, iszonyű ideges lettem, és legszívesebben kiabáltam volna - vagy meg is tettem. De most azt éreztem, oké, menjünk.

 

Átmentünk a nagy ágyra, és a lányom már a dulakodás lehetőségétől ki volt cserélve. Rámugrott - én meg gyakorlott mozdulattal kivédtem a mozdulatát, és közben nagyot nyögtem, mintha most tényleg végem lenne. Ő meg nagyon virgonc lett, mókásan rázni kezdte magát, és iszonyú elszántsággal megint megcélzott. Most már mind a ketten nevettünk, még egyszer talán letepert, aztán pedig kijelentette, hogy én most a kutyája vagyok, és ő felül a hátamra. Még pár percig kommandírozott, ekkor már a kicsi is velünk volt, és persze ő is csatlakozni akart. A 7 évesem örömmel megengedte neki, sőt, segített neki felszállni a hátamra, aztán még ő is felült, hogy még nagyobb legyen a vigasság. Párszor leborítottam őket, egymásba kapaszkodva visítottak. Újra béke volt közöttük.

 

A dolgok kisimítása ennél gyakran többet kíván tőlem, de ugyanolyan gyakran elég az is, ha mint most, kapcsolódom hozzá, és sikerül valamin nevetnünk.