Egyik este későn keveredtünk haza, fáradtak voltak már a gyerekek. A férjem vitte a kezében / nyakában a kicsit, mert ő még cipelhető méret, de a nagyobbik is fáradtan, nyafogva jött csak. Kérte, hogy vigyük őt is, de a 21 kilójával és 5 évével ez már nem volt vállalható. Tudtam, hogy a villamostól a lakásig tartó rövid séta vagy nagyon nyűgös-veszekedős lesz, vagy kell valami trükk.
Zsófi nagyon szívesen bújik bele állatok bőrébe, természetesen csak képzeletben. Naponta többször változtatja, hogy ő most róka, nyuszi, egér, cica vagy ami eszébe jut.
Azt mondtam neki cinkos hangon: legyünk most egerek. Ehhez tudott kapcsolódni, és belement a játékba. Az autók voltak a macskák. Amelyiknek világított a lámpája, az ébren volt, amelyik parkolt, az aludt, de csendben kellett elmenni azok előtt is. Néztük a mellettünk elhaladó autókat, akarom mondani macskákat, hogy milyen színűek, és hogy vajon észre vettek-e. Így "búvóhelytől" búvóhelyig settenkedve, az macskák elől bújkálva jutottunk el az egérlyukig, minden nyafogás, azaz cincogás nélkül. Otthon jót kacagtunk, hogy megmenekültünk, és megmostunk az egérmancsunkat vacsora előtt.
A továbbiakban simán folyt az este, és én boldog voltam, hogy nem nyűgösködve értünk haza, ahonnan könnyű lett volna elindulni lefelé a lejtőn, hanem vidám egércsalád vacsorázott együtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése