Van, hogy dühöngeni kell

Kicsit döcögősen ugyan, de kb. működik nálunk az a rendszer, hogy egy héten egyszer vagy kétszer megszervezem, hogy valaki(k) lefoglalja két gyerekemet, míg én egy harmadikkal legalább 20 perc Gyerekidőt tartok. Ez az egyetlen módja annak, hogy kiszámíthatóan, és ne csak épp-amikor-alkalom-adódik módon Gyerekidőt tartsak velük, és a tapasztalatom az, hogy az eredmény - kiegyensúlyozott, többnyire békésen együtt játszó testvérek - ezerszeresen megéri a befektetett energiát.

A középső lányom (hamarosan 8 éves) mindig nagy örömmel készül ezekre a napokra. Ráadásul ez alkalommal valóban csak ketten voltunk, nem úgy mint máskor, amikor egy kedves bébiszitter igyekszik lefoglalni két gyerekemet, amíg én egy harmadikkal hallótávolságon belül örömködni próbálok. 

Hazaért az iskolából, és egyből kérte a "Réka időt". Tudtam, hogy hamarosan megjön a nagyi a kistesóval, ezért én is azonnal kézbevettem a stopperórát, hogy beállítsam rajta az ő osztatlan figyelmet jelentő 20 percét. Ám kikapta a kezemből, és dühösen azt mondta: "Ne! Még nem találtam ki, mit akarok játszani!" 

Visszavettem az órát, és kedvesen azt válaszoltam, hogy nem baj, majd közben kitalálja. 

Erre robbant a bomba. Dühöngő ámokfutóvá változott, nekem esett, és azt követelte, hogy ne indítsam még el az órát. Nekem esett, megpróbált megütni, és dühöngve-zokogva kiabálta, hogy elrontottam a Gyerekidejét. 

Milyen jó, hogy a Kapcsolódó nevelés tananyag része, hogy elmondják szegény naiv, igyekvő szülőknek, hogy a Gyerekidőt a gyerekek nem mindig játszásra használják - de mindig arra, amire épp szükségük van. Különben most elég rosszul és kiábrándultan érezném magam - én itt teperek, és ez a hála?

Lányom közben beviharzott a hálószobába. Utánamentem. Már elbújt a takaró alá, hogy ott sírjon, de erre előörvénylett, és újból rámvetette magát. Nagyon, nagyon dühös volt. Rettenetesen haragudott, hogy elloptam az idejéből. Bántani próbált, karmolni, rúgni, harapni. Gyakorlott mozdulatokkal hárítottam mindent, hogy senkinek ne essen bántódása. Közben néha annyit mondtam, hogy "kicsim, itt vagyok!", meg hogy "sajnálom". 

Aztán megszólalt a stopperóra, ami a Gyerekidő végét jelezte, és a dühöngése is alábbhagyott. Még mindig haragudott, de már nem akart bántani. Mondtam, ha akarja, játszahtunk valami, míg a nagyiék megjönnek, de elutasította. Helyette hüppögve elkezdte elmesélni, hogy aznap hogyan csúfolta ki egy osztálytársa. Így a dühe is több értelmet nyert számomra is.

Végül amikor végül tényleg befutott a kistesója, nagy örömmel fogadta. Szinte azonnal játszani kezdtek - ami mostanában, mióta újra iskolaidő van, nem olyan gyakori. A nagyobbik lányom gyakran a kicsin akarja levezetni az iskolai feszültséget. Semmi komoly, "csak" egy kis piszkálódás itt, egy kis beszólás ott. Épp elég ahhoz, hogy a kicsi se legyen boldog önmaga. 

De ez a nap más volt. Gyönyörűen játszottak együtt, épp, mint a nyáron. Mégis csak hatott a "gyerekidő" csodaszer.

Másnap, amikor az ágyban hengergőztünk a nagyobbik lányommal, és már egész sokat nevettünk, óvatosan felhoztam az előző napi "vihar" témáját. "Gyönyörűm, elmondhatom a gondolatomat a tegnapi Gyerekidőről?" - kérdeztem óvatosan. Bólintott. "Szerintem te arra akartad használni az idődet, hogy dühönghess, nem?" - folytattam még óvatosabban. 

A választ már nem is egy 8 éves kislány, mint inkább egy ereje teljében lévő oroszlán bődülte el: "Igen!!!! Lehet!!!" 

Hát igen, van, hogy dühöngeni kell.

"Nem megyek!" - hogyan akart a kislányom végül mégis korcsolyázni

Korcsolyázni készültünk a gyerekekkel, majdnem 5 éves fiammal és 2,5 éves kislányommal. Még soha nem volt a lábukon korcsolya korábban, de még jéggel sem igen találkoztak. Fiam már nagyon várta az eseményt, kislányom is lelkes volt egészen az indulás pillanatáig. 

Amikor már nagyjából mindenki felöltözködött és őt is fel akartam öltöztetni, elkezdett sírni: „Én nem akarok menni! Mesét akarok nézni!” Ölbe vettem, mondtam neki, hogy majd ha hazajöttünk, nézhet mesét, de most elmegyünk korcsolyázni. Ő csak sírt tovább. Úgy gondoltam, hogy ez most jó, sírja ki magát, szóltam a többieknek, hogy ne várjanak, majd csatlakozunk később, ha tudunk, vagy az is lehet, hogy itthon maradunk. 

Nem akartam kényszeríteni, mostanában már úgyis többször előfordult, hogy nem volt kedve menni valahova, a testvérének meg nekem viszont igen, így mindig mi győztünk az ő akarata felett. Éppen kezdett volna belemerülni a sírásba, amikor az apukája próbálván megoldani a helyzetet, odahozta a cumiját. Így persze a nagy sírásnak vége szakadt, már csak hüppögött, de a rossz érzés még bent maradt. Azt mondta éhes, menjünk a konyhába enni valamit. Éppen előtte ebédeltünk, nem valószínű, hogy éhes volt, de mentünk, vágtam neki sütit. (Közben a többiek elmentek.) 

Elkezdte eszegetni a sütit, majd elkezdett engem is etetni, illetve csak úgy csinált, az utolsó pillanatban visszahúzta a villát. Én persze eljátszottam, hogy nagyon sírok, kérleltem, hogy adjon sütit, amin ő meg persze nagyon nevetett. Közben arra gondoltam, hogy ha ez a játék sem lesz elég ahhoz, hogy elmúljanak a rossz érzései, és még mindig nem lesz kedve korcsolyázni menni, akkor itthon maradunk és csinálunk egy nagy gyerekidőt. 

Aztán egyszer csak elkezdte valóban nekem adni a falatot, úgyhogy tettem egy próbát, megkérdeztem, indulhatunk-e a korcsolyapályára. Ő lelkesen felpattant: „Hol van a pulóverem? Fel akarom venni a pulóveremet!”. Majd csodálkozva keresni kezdte a többieket. Mondtam, hogy ők már régen elindultak, de annyira nem hitte el, hogy kinyitotta a bejárati ajtót, hátha ott vannak még és várják a liftet. Észre sem vette, hogy közben ennyi idő eltelt. 

Odaértünk a pályára, ráadtam a korcsolyát, ő olyan ügyesen tartotta a lábát, mintha már százszor csináltuk volna, a korcsolyázást pedig az első pillanattól nagyon élvezte. Pedig nagyon-nagyon sokszor elesett, de nem sírt egyszer sem, csak nevetett végig. Azt hiszem ezzel a kis szerepmegfordítós játékkal, amikor végre ő volt hatalmon, ő kontrollált engem, sikerült feloldani az azzal kapcsolatos feszültségét, hogy őt ide-oda viszik, de nem dönthet arról, hogy hova akar menni, és a félelmét az új, ismeretlen tevékenységtől.