15 perc közös játék - káosz helyett békés este

Ma egész nap dolgoztam, utána pedig egy, majd két gyerekemet ide-oda furikáztam. Este lett, mire a harmadikért odaértünk egy barátnőjéhez, és ő csatlakozott hozzánk.

Ezek azok a rohanós napok, amikor a család esti légkörét a "káosz" szó írja le a legérzékletesebben: az egyik ezt akar játszani, a másik valami mást, a harmadikat közös erővel nem hagyják játszani abban, amiben nem tudnak megegyezni, aztán valaki odacsap, egy másik kiabál stb. Én meg csak lesem, mikor lesz végre 8 óra, hogy ágyba dugjam őket. 

Ma reggel viszont a meghallgató párommal 15 percet nevettem, sírtam, nevettem, és ennyi feszültségoldás után készen álltam arra, hogy ma másként csináljam. Az autóhoz tartva a gyerekeim elkezdtek játszani egy kis piros fényű "lézer lámpával". A legnagyobb ide-oda világított vele, a két kisebb meg szaladt, hogy elkapja. Jó móka volt. Ugyan esett az eső, köd volt és hideg, mégis úgy döntöttem, akkor most ennek itt időt hagyunk.

"Játszhatok én is én is?" - kérdeztem, és persze nagyon megörültek. Hamar az lett a játék, hogy a fiam rám világított, ők meg próbáltak elkapni, és csapkodni a testemen a kis fénypontot. Sivítottam, mérgelődtem játékból, ami igazán felvillanyozta őket. Rohangáltunk ide-oda az utcán, és a mellette lévő kis parkban, aztán időmérőset játszottunk - mindenki kitalált valami fura futás fajtát - nagyobbik lányom pl. négykézláb szaladt - és lemértük, ki mennyi idő alatt tesz meg adott távot. Senkit nem zavart az eső, sem a hideg. Jó volt együtt lenni. 

Úgy 15 perc után azt mondtam, ideje hazaindulnunk. Még két időmérő kört kikunyiztak, aztán libasorban odavonultak az autóhoz, és beszálltak. 

Nem volt veszekedés, ki hova ül, és az ellen sem tiltakoztak, hogy be kell csatolni a biztonsági övet.

Hazaérve együtt leültek társasozni, amíg én megfőztem a vacsorát. A fiam végig csalt, amit a lányom nehezményezett, hangosan vitatkoztak, de megoldották. Mikor egyiküket arra kértem, szó nélkül jött sajtot reszelni.

Hát ennyi kellett - 15+15 perc - a békés közös estéhez. 

Miből lesz a vakondtúrás torta? Meghallgatásból!

Kisfiamnak vakondtúrás tortát szerettem volna készíteni az  5. szülinapjára, mivel ő nagy Kisvakond rajongó. Én per pillanat glutén- és laktózérzékenynek vagyok nyilvánítva, és mivel a családi ünnepségen más tortából nem ehetek, ezért ezt a tortát akartam ilyen speckóra csinálni. Elkezdtem a neten keresgélni, és rengeteg mindenmentes piskóta, nyers torta receptet találtam, de ezeket  nekem kellett –első körben - gondolatban vakondtúrássá alakítani.

Végül teljesen belezavarodtam a sok információba és kombinációs ötletembe. Úgy éreztem, ezt előtte ki kellett volna próbálnom, de mert erre nem volt lehetőség, eléggé bepánikoltam.  Mi lesz, ha nem sikerül a „tökéletes gluténmentes piskóta”?  Mi lesz, ha nem tudok kakaós avokádókrémmel finom és szép vakondtúrás tortát készíteni? Nagyon akartam ezt a tortát, de úgy éreztem, képtelen vagyok elkészíteni.

A probléma valójában nevetséges volt, ezt én is tudtam, de akkor és ott nekem nem volt ennél fontosabb, ez uralta a gondolataimat, szomorúságot és félelmet okozott. Ott álltam a készítésre szánt utolsó délelőttön a sok különleges hozzávalóval, fejemben a káosszal, mikor megfordult a fejemben, hogy felhívok valakit, hátha egy meghallgatás segítene. De nem tettem, mert nem akartam senkit zavarni (pedig van, aki már többször felajánlotta, hogy ilyenkor nyugodtan hívjam fel...), inkább kibőgtem magamból egy adagot az üres lakásnak. Nem lett sokkal jobb a kedvem…

.

Ekkor csörgött a telefonom, Zsuzsi volt, érdeklődött, hogy vagyok. Na, akkor minden kiszakadt belőlem. Kb. 20-25 percig mondtam a magamét, sírtam és nevettem, elmondtam, mennyire elegem van, mennyire tehetetlennek és kétségbeesettnek érzem magam. Zsuzsi jelenléte, elfogadása, egy-egy kérdése nagyon nagy támasz volt ebben a helyzetben.

A végén jókedvűen tettem le a telefont, és úgy döntöttem, hogy - bár akkor sem történne semmi, ha nem készülne el ez a torta (amire csak én vágytam igazán, több okból) - de azért megcsinálom. Sokkal felszabadultabb voltam, mert a „kibeszélő show alatt” rájöttem, hogy az egésznek nincs tétje, a problémát én kreáltam. Ezek után csak annyi elvárást támasztottam magam elé, hogy külsőre hasonlítson egy vakondtúrásra, ami, lássuk be, nem egy nagy kihívás, ha van otthon kakaó. ;) És mint a kép tanúsítja: SIKERÜLT!