Szerepcsere

Lőrinc (5) és Villő (2,5) a vacsoránál természetesen nem tudnak nyugodtan ülni a fenekükön. Lőrinc a minap is felállt az asztaltól, és elkezdett lábujjhegyen körbe-körbe járkálni, hogy ő most óriás. 

Kérdeztem, hogy tud-e törpe is lenni, aztán meg ő kérte, hogy mondjam meg, mivé változzon. Így hát mondtam mindenféle állatokat, tárgyakat (autó), és persze Villő is beszállt a játékba. Aztán mondtam, hogy most legyen óvónéni, erre az ujjával fenyegetve halandzsázva magyarázott, mintha épp kioktatná a gyerekeket. Aztán jött valami más, majd kértem, hogy legyen apa. Erre megint ugyanúgy viselkedett, mint amikor óvónéni volt, mire mondtam, hogy "Nem is, apa nem ilyen!" 

Arra gondoltam, csavarok egyet a játékon: "Jól van, akkor én most Lőrinc és Villő leszek." És elkezdtem össze-vissza ugrándozni, táncolni, kiabálni, hangosan énekelni. A gyerekek hahotáztak, így hát folytattam, és még akkor is kérték, hogy folytassam, amikor én már rég elfáradtam. 

Akkor leültem az asztalhoz, elkezdtem ütni az asztalt, kiabáltam, hogy vacsorát kérek azonnal, de nem ezt kértem, nem ebből a tányérból stb., amit ők is szoktak rosszabb napjainkon. Ezen is iszonyúan nevettek. Akkor azt kezdtem kiabálni, hogy csokit akarok, még csokit akarok (előtte pár órával volt Villővel egy meghallgatásos határszabás, hogy ma már nincs több csoki), ők meg hozták nekem, mint az őrült a "csokit", de én még többet akartam. 

Mindhárman élveztük nagyon ezt a játékot, de nagyon hangosak voltunk, és apa már nem bírta tovább hallgatni, ezért leállítottam a játékot. 

Ekkor Villő odabújt az ölembe, átölelt a karjával és ezt mondta: "Anya, olyan jó volt neked csokit adni." Soha eddig semmi ilyesmit nem mondott még, és az is ritka, hogy átölel, inkább bekuckózik az ölembe, mint egy kisbaba. Hát ilyen közelséget hozott a közös nevetés.

Mégis felöltözünk

Egyik reggel nagyon nehezen indult az öltözködés. A pizsamából vetkőzés még sima ügy volt, de a lánykám egy szál bugyiban flangált a lakásban, és nem volt nyári hőség. 

Mivel náthás-téli nyavalyás idő van, nagyon szerettem volna, hogy minél hamarabb felöltözzön. Neki pedig mindig akadt valami kifogása: nem tetszik a szoknya, a harisnya, a pulcsi, nem jó - nem jó - nem jó, semmi se jó. Próbáltam a ruhákat kicserélni, próbáltam az öltözködést minden módon elősegíteni, de így sem volt jó. 

Tudtam, hogy itt más a gond, ez így nem orvosolható. Így azt mondtam, hogy "jaj, hát ahol nincs ruha, oda ragadnak a puszik". És már sorra puszilgattam is mindenhol, ahol értem. Látszatból ellenkezett, de nagyon élvezte. Aztán elkezdett öltözni, hogy megakadályozza a többi puszit, mert ahol ruha van, oda nem adok. Végül nagy nevetgélés és részemről nagy sajnálkozás közepette, hogy már nincs hova puszit adjak, felöltözött a gyerek azon a reggelen is.

Guruló fejek

Lőrinc a szokásosnál is hangosabban visított az esti öltöztetésnél (apa próbálta őt pizsamába bújtatni, én pedig közben Villőt), amit Villő is utánozni kezdett, borzasztó volt a hangzavar. Próbáltam apának javasolni, hogy vesse be a tegnapi játékot, hátha megint bejön, de egyszerűen nem tudtunk egymással kommunikálni a két sivító gyerek mellett. Bennem egyre nőtt a feszültség, amit úgy éreztem, muszáj valahogy kiadni magamból, ezért próbáltam elmondani nekik, hogy mit is érzek. Kiabálva, hogy meghalljanak, de igyekezve, hogy ne legyek nagyon indulatos, hanem inkább játékosan haragos: „Ez borzasztó, nagyon hangosak vagytok, fáj a fülem tőle, nagyon idegesítő. Olyan ideges vagyok, hogy legszívesebben akkora pofonokat osztogatnék, hogy itt jobbra-balra repüljenek a fejek!” Na, itt Lőrinc már kezdett mosolyogni, így nekem is csökkent a feszültségem, és játékosabb hangon folyattam. Majd úgy tettem, mintha nekiveselkednék egy hatalmas pofonnak, suhintottam egy nagyot, majd így szóltam. „ó, nem repült le a fejed. Na, még egyszer.” Még nagyobb lendületet vettem, még nagyobb suhintás. „Ott gurul a Lőrinc feje, apa kapd el!” Ő pedig elkapta, és visszatette a helyére. A gyerekek nevettek, Villő pedig így szólt: „én is feje gurul!”. Villővel is eljátszottuk ugyanezt, majd léphettünk tovább az esti rutin következő lépésére, a villanyoltásra.