"Nem akarok lefeküdni!" - és ami mögötte volt

A lassan négy éves kisebbik lányom évek óta a lefekvéshez köti az "érzelmi projektjeit". Amikor visszautasítja, hogy lefeküdjön aludni, biztos lehetek benne, hogy történt valami, bántja valami, és arra van szüksége, hogy egy jó nagyot sírjon, és kijöjjön belőle a feszültség.

Az utóbbi időben újra elkezdett furcsán viselkedni lefekvéskor. Nagyon ragaszkodott hozzá, hogy egészen szorosan mellébújjak, nem fekhettem oda a testvéreihez - ugyanabban a szobában -, nem fogadta el apát sem. 

Ideje volt kisimítani a dolgokat, mielőtt a félelme köré kezdtük volna szervezni mi

ndenki más életét is. Így egyik nap, amikor vacsoránál harmadszor is összeakaszkodott a testvérével, fogtam őt, bevittem a szobába, és leültem az ajtó elé. Persze azonnal sírni, toporzékolni kezdett. Követelte, hogy engedjem őt ki. "Majd egy kicsit később kimegyünk" - mondtam gyengéden, de határozottan. Egyre dühösebb lett. A kezében volt egy gyönygyből fűzött nyaklánc, azzal csapkodott szerte a levegőben. Teljesen kifordult magából, rettenetesen sírt, és egyre azt hajtogatta, hogy ki akar menni.

Ültem, és hallgattam őt. Már vagy 15 perce voltunk így. Én nem sokat szóltam, de ő időről-időre "cserélte a lemezt", először azt akarta, én is menjek ki vele, aztán pedig elkezdte azt ismételgetni, hogy ő nem marad a szobában, és nem fog aludni. Eltelt újabb 10 perc, és a testvére türelmetlen lett, szeretett volna már ő is lefeküdni, velem lenni. 

Bejött a szobába, mire a kicsi viharzása alábbhagyott, de látszott, még nincs túl rajta. Összekészülődtünk, aztán újra a hálószobába mentünk, olvastunk, stb. Mikor eljött a lámpaoltás ideje, a kicsi megint nagyon sírni kezdett. Tiltakozott, hogy ne kapcsoljuk le a lámpát. Sírt és sírt, de már nem dühösen, hanem inkább reszketve. Végül újabb nagy adag sírás után kibökte, hogy nem akar aludni, mert akkor rosszakat álmodik. Ott volt mellettem, szorosan hozzám bújva, és szívszaggatóan remegve zokogott.

A testvére persze faggatta, mit álmodik, mesélt a saját rossz álmairól, nekem is mesélnem kellett a rossz álmaimról. Ilyenkor abbahagyta a sírást, de még mindig nem engedte, hogy lekapcsoljuk a lámpát. 

Végül megkértem a nagyobbat, hogy ne akarjon többet segíteni, mert így sose fogunk aludni. Hagyja sírni a kistestvérét, ha pedig nem bírja hallgatni tovább, menjen ki apához. Azután arccal is odafordultam a négyéveshez, miközben tartottam a karomban, és azt szeretettel azt mondtam neki: "Kicsim,  most szépen lekapcsoljuk a villanyt." 

Erre persze megint rátört a félelem, és újabb zokogás következett. Hallgattam őt, és néha elismételtem a mondatot. Egy idő után rám nézett, és azt mondta, most már lekapcsolhatom a lámpát. Meg is tettem. Ő tovább sírt, teljesen hozzám bújva, míg el nem aludt. 

Reggel vidáman ébredt, azt mondta, ma nem álmodott rosszat. Azóta gyakran sír így este, de már anélkül, hogy előtte veszekedne, vagy tiltakozna. A lámpaoltás pillanata az, amikor szüksége van még arra, hogy így oldja a félelmét. De ezen túl, az életünk újra tágabb keretek között zajlik.

Alvásreform

A bölcsis kisfiam szépen haladt a "cicifüggőségről" való leszokásról, napközben már egészen könnyen megvolt szopi nélkül. Az estéink viszont továbbra is hosszú szopizással teltek, a 8 körüli lefekvést követően rendszerint 10 körül ébredt először, szopizott, majd még 3-4 (vagy több) alkalommal egész éjjel, hajnalban, és reggel. Mivel együtt alszunk, ez eddig tartható volt számomra is, alig ébredek fel ezekre a helyzetekre, de egy ideje már szerettem volna változást.

Tudtam, hogy januárban esedékes, hogy a férjem egy hétre elutazzon külföldre, ezért előre eldöntöttem: akkor leszek kész arra, hogy az éjszakákat megreformáljam. Az első kettesben töltött napunkon egész nap játszottunk: a délután gyakorlatilag egyetlen összefüggő gyerekidő volt. Nem főztem, nem telefonáltam, nem mondtam, hogy baromira unom már a mosógép fel-lecsukogatását. Vacsora után javasoltam, hogy hancúrozzunk, így még vagy félórát ugráltunk, visongtunk az ágyban. Ő maga kérte, hogy legyen tele a „puszizsák”, jöjjön az „ölelős maci”, szóval a már begyakorolt szeretetjátékok is megvoltak. Ekkor mondtam neki, hogy most akkor fürdés. Óriási sírás kezdődött, körülbelül háromnegyed órányi meghallgatás kellett hozzá, de utána magától, szó nélkül bement a kádba, megmosakodott, kijött, szopizott, aludt.

Aznap éjjel fél-kettőkor ébredt először, szóval már az egész napi munka meghozta a gyümölcsét. Ekkor mondtam neki, hogy most nincs szopizás, majd reggel lesz. Sírni kezdett, de nem annyira szívettépően, mint vártam. Meghallgattam őt, odaadtam neki minden támogatást, odafigyelést, megértő hallgatást, amit csak tudtam. Félóra után megnyugodott, odabújt mellém, morzsolgatta a fülemet, és elaludt. Még egyszer-kétszer ébredt hajnalban, de akkor már szopizott – azt vállaltam magamban, hogy az első ébredést bekkelem ki minden éjjel, remélve, hogy ez egyre későbbre tevődik. Így lett.

Másnap ugyanígy odaadó játékkal és hancúrozással telt a délután, sírással a fürdés előtti félóra. Aznap rosszabb volt az éjszaka, hiszen már rájött, mi készül itt: két órán keresztül sírt és vergődött. Öleltem csendben, szelíden mondtam neki: most alvás van, nem szopizás. Sírva kérdezte: hogy akkor most mikor lesz szopizás? Reggel, mondtam. Erre azt üvöltötte: reggel legyen. De végül csak megnyugodott, és aludtunk reggelig. Innentől már este is beszéltünk róla, hogy ez készül, mondtam neki, hogy este van szopi és reggel, éjszaka meg alszunk. Öt egymás utáni délután telt többórányi gyerekidővel és hancúrozással és öt éjszaka hallgattam őt meg. Az utolsó alkalommal már csak egyszer ébredt, hajnali 4 körül. Azóta is megmaradt, hogy csak egyszer-kétszer ébred egész éjjel, rendszerint hajnalban van az első. Ezt már „reggelnek” tekintem, ilyenkor szopizik.

Ezekben a napokban a leglátványosabb mégis az volt, ami a nappalokkal történt. Reggel vidáman kiugrott az ágyból, játszani kezdett, majd felöltözött, amikor azt mondtam, reggelizett, amikor erre kértem, elindult, amikor azt mondtam, szó nélkül szaladt be a bölcsibe, amikor odaértünk, épphogy hátraintegetett nekem a csoportból. Minden olyan rituálé, amit máskor iszonyú könyörgés/trükközés/nehézség/sírás stb. árán csinál meg, ezen a héten ment, mint a karikacsapás. Máskor alig eszik, most bevágta az összes reggelit, vacsorát. Máskor négynaponta ha sikerül kakilnia, most minden második nap tele volt a pelenkája.

Ami mégis a legjobb visszajelzés volt számomra, hogy a bölcsis gondozó néni (aki nyilván semmit nem tudott erről a vállalkozásról), már a negyedik napon azzal fogadott, hogy milyen szuperül viselkedett a kisfiam, milyen együttműködő, szófogadó, vidám volt, milyen jól evett. Az ötödik napon szó szerint azt mondta, a gyerek megtáltosodott, szárnyal, és kérdezi: mit csináltam vele? Hát – nem próbáltam elnyomni a rossz érzéseit, mint eddig. Csak meghallgattam.

(Fruzsina, Budapest)

"Nem alszom!"

Virág (közel 3 éves) az utóbbi időben - újra - körmönfont időhúzásba kezdett az esti lefekvés idején. Hipersebességre kapcsol, ugrál, bolondozik, direkt zavarja a testvéreit - akiknek másnap iskolába kell menni, eszébe jut, hogy még éhes, aztán, hogy szomjas, és így tovább. 

Ismerem őt, tudom ez mit jelent: valami nem hagyja aludni, nagy érzések kívánkoznak ki. Viszont én meg igyekszem mindezt megúszni, mert akkor 30-50 percig biztosan zeng a ház, és senki sem alszik. 

Így inkább kiküldöm a férjemhez a nappaliba, mesét néznek este 10-ig...hát, ez nem épp ideális.

Aztán a minap végre részem volt egy alapos meghallgatásban, ahol ezzel a témával nem is foglalkoztam, de utána erőt éreztem magamban ahhoz, hogy véget vessek az esti műsornak, és Virágnak is, magunknak is segítsek aludni.

A nagyok épp a nagyinál aludtak, ez nagy segítség volt. Már elmúlt fél 9, megmosdottunk, fogat mostunk, aztán még játszottunk, hancúroztunk a nappaliban. Majd eljött a pillanat, amikor azt mondtam: "Kicsim, ideje lefeküdni! Gyere, bújjunk be az ágyba!"

Be is jött velem a hálószobába, de amint én lefeküdtem, ő - az ilyen helyzetek megszokott forgatókönyve szerint - odaállt az ajtóba, és kijelentette, hogy nem fekszik le, nem fog aludni. Felültem, úgy, hogy a lábammal pont eltorlaszoltam az ajtót. "Nem, drágám. Ideje aludni. Holnap tovább játszunk" - mondtam halkan, kedvesen, de teljes határozottsággal. 

Persze rögtön sírni kezdett. Nekifeszült a lábamnak, próbált kijutni, és közben dühösen sírva azt kiabálta, hogy ki akar menni apához. "Engedj ki! Hagyjál békén!" - ismételgette egyfolytában. Én meg ültem ott, és szelíden kitartottam. Néha csak lágyan annyit mondtam: "Majd holnap. Most ideje aludnunk." Erre ő még jobban sírt, küzdött, és folyamatosan azt ismételte, hogy engedjem ki, és hagyjam békén.

Aztán a sírása megváltozott, már nem dühös volt, sokkal inkább szomorú, fájdalmas. Hirtelen én is nagyon fáradtnak éreztem magam, ezért elmentem az ajtótól, visszafeküdtem. Már kimehetett volna, de nem tette, csak tovább ismételgette, hogy engedjem ki, és hagyjam békén. Ekkor már jó 20 perce sírt, és én úgy éreztem, ennyit bírtam, nekem elég. Ezért kedvesen azt mondtam neki: "Menj ki nyugodtan apához!" 

Rám nézett, és megint óriási erővel rázendített: "Gyere te is! Veled akarok!" Hát jó, gondoltam, akkor most tovább hallgatlak még. Feküdtem az ágyban, néztem őt - bár gyakran becsuktam a szemem, annyira fáradt voltam - ő meg állt az ajtóban, sírt, és kiabálta, hogy menjek ki vele. 

Aztán jó idő múlva egyszer csak fogta magát, odabújt mellém az ágyba, és megsimogatta az arcomat. "Szeretlek, anya" - mondta, és egy perc múlva már aludt is. 

Azóta most elsőként bújik be az ágyba, fejét a párnájára teszi, magára húzza a takarót, és várja, hogy a testvérei elcsendesedjenek körülötte. Kár, hogy minden csoda csak három napig tart...de legalább tudom, hogy lehet csodát csinálni.