Miből lesz az együttműködés? Játékból?

Egy meleg nyári napon a gyerekek a kertben játszottak meztelenül, főleg a medencében pancsoltak. Mikor elfáradtak, bementek a házba egy kicsit pihenni, mesét nézni, lefeküdtek az ágyra. Mivel a házban sokkal hűvösebb volt, eléggé lehűlt a testük a vízben és a fiam az utóbbi napokban köhögött, gondoltam jobb lenne, ha felöltözne (amúgy nagyjából rájuk szoktam bízni, hogy mit vesznek fel, ők érzik, hogy fáznak, vagy melegük van.) 

Persze felöltözni nem akart, úgyhogy betakartam, de a takarót ledobta magáról. Gondoltam itt az ideje egy kis játéknak. Jó alaposan betakargattam, közben mondtam, játékos hangon: na, így már biztosan nem fogsz tudni kibújni. Aztán elfordultam, ő pedig nevetve bújt ki megint a takaróból. Én csodálkoztam, hogy ez hogy lehet, majd újra betakartam, most még alaposabban. 

Közben a húga észrevette, hogy játékos hangulatban vagyok, kapott az alkalmon és kérte, hogy játsszak vele börtönöset, ami azt jelenti, hogy én beviszem őt a börtönbe, ő pedig  megszökik. Úgyhogy felváltva játszottam az egyik gyerekkel a betakarózós-kitakarózós, a másikkal a börtönös játékot. Aztán a fiam váltott, én legyek a boszorkány, aki üldözi, és amikor elkapom, kiderül, hogy jó boszorkány vagyok, aki mindenféle jót csinál vele, megölelgeti, megpuszilgatja, a lányom pedig most már azt szerette volna játszani, hogy ő kap el engem. 

Ezt a két játékot már nehéz volt összeegyeztetni, úgyhogy kértem őket, találjanak ki valami mást. Úgy látszik az addigi játékból már eléggé feltöltődtek ahhoz, hogy ezt meg tudják tenni, kitalálták, hogy én legyek a börtönőr és kapjam el mindkettőjüket. Így is lett, bevittem őket a fürdőszobába, "belakatoltam" az ajtót és őriztem őket. A gyerekek pedig mindenfélét kitaláltak, amivel elterelték a figyelmemet, vagy altatódalt énekeltek, hogy elaludjak, és ők meg tudjanak szökni. Majd újra változott a játék, ők voltak a börtönőrök, ők kaptak el engem, és nekem kellett mindenféle figyelemelterelő taktikát bevetnem és megszökni, majd persze együttes erővel elkaptak újra és bevittek a börtönbe. 

A fiam továbbra sem öltözött fel, de a nagy szaladgálásban erre már nem is volt szükség, a nevetésnek pedig tudjuk, gyógyító ereje van.

Sikítoztok? Jön a medve!

Lakótelepi lakásban lakunk, ezért a gyerekek nem tudnak annyi időt a szabadban rohangálással tölteni, amennyire szükségük lenne. Ezt azzal pótolják, hogy időnként (gyakran) a lakásban szaladgálnak össze-vissza, kergetőznek, miközben sikítoznak. Sajnos én ezt a nagy hangzavart a kis térbe bezárva nehezen viselem, és hiába próbálok olyan szabályt hozni, hogy a lakásban nincs sikítozás, csak kint az utcán, játszótéren, ezt érthető módon nem tudják betartani. A vége sokszor kiabálás, hogy most már aztán elég, abbahagyni ezt a sikítozást. 

Egyik alkalommal, amikor megint kergetőzős-ijesztegős-sikítozós játékot játszottak, benyitottam az egyik szobába, ahol az egyik gyerek rejtőzött a másikra várva. Sikítani kezdett, ahogy meglátott, majd gyorsan abba is hagyta, amikor észrevette, hogy nem a testvére vagyok. És ettől, hogy láttam, tényleg nem engem akar bosszantani, próbálja figyelembe venni, hogy nagyon nem szeretem a sikítozást, máris megenyhültem egy kicsit és átváltoztam mérges, morgó medvévé. 

Csípőre tettem a kezem, majd mély medve hangon elkezdtem: mit hallok? Mi ez a sikítozás? Tudod mit csinálok azzal, aki sikítozik? Ennél a pontnál a fiam már nevetett, mert tudta, hogy valamilyen játék következik. Jól megpuszilgatom, megölelgetem! És így is tettem. Na ekkor kezdődött csak igazán a sikítozás és természetesen a testvére is csatlakozott. Jól megölelgettem, megdögönyöztem őket.

Majd elszaladtak, elbújtak, én pedig kerestem, hogy honnan jön a hang. 

Aztán amikor a medvének már megfájdult a füle a sok sikítozástól, akkor könnyen elfogadták, hogy ennek a játéknak vége és egymással kezdték ezt játszani, egyszer az egyikük volt a mérges-ölelgetős medve, aztán a másik. A sikítozást nem úsztam meg ezzel a játékkal, de a veszekedést igen.

Mi kell ahhoz, hogy a testvérek jóban legyenek egymással? Gyerekidő!

A nyár, bár remekül telt, elég nehéz is volt, mert alig-alig tudtam külön-külön együtt lenni a gyerekekkel. Ennek a fajta figyelemnek és "feltöltésnek" a hiánya leginkább a középső, hét éves lányomon látszott meg, aki az elmúlt időszakban rendszeresen piszkálni kezdte a 3 éves kishúgát. Akit amúgy imád, szeretget, ölelget, élvez. De nem az utóbbi pár hétben, mikor a viselkedését talán a "gonoszkodás" szó írja le a legjobban.

Rájöttem, muszáj valahogy megszerveznem, hogy lehessen  mindegyiknek "gyerekideje", amikor csak vele vagyok, és azt csináljuk, amit ő akar.

Így aztán rászántam magam, hogy fizetek egy gyerekvigyázót, aki hetente kétszer eljön hozzánk, és lefoglalja azt a két gyerekemet, akivel épp nem töltök "gyerekidőt".

Bár hamarabb megtettem volna! Rögtön az első alkalom után - amikor 20-20 percet játszottam mindegyikükkel (5-10 perces szünetekkel, mert ki bírja ezt másként...), a nagyobbik lányom újra angyali lett a testvérével. 20 percen keresztül azt játszottuk, hogy ő cirkuszi kutya (Picur), én pedig a kiképzője-gazdája, aki különböző mutatványokra tanítja be őt. Volt ott bukfenc, pörgés, fejenállás, és persze főleg rajtam végzett akrobatika, sok-sok nevetéssel. 

Aztán mikor vége lett, és a gyerekvigyázónk is elment, félve vártam, most mi lesz. Gonoszkodik-e, dühösködik-e tovább, vagy kapott most annyit belőlem, hogy újra szeretetteli önmaga legyen? 

A két lány gyönyörűen játszani kezdett egymással. Picur kutyának lett egy kutyatestvére, akit ápolt, amíg az beteg volt, és elkergette a gonszkodni akaró babákat körüle (!). 

Hiába, valahol az energiát bele kell tenni: vagy abba, hogy kibírjam kiabálás nélkül, amikor összevesznek, vagy abba, hogy segítsek nekik jóban lenni egymással.

A fél fánk is jó fánk - ha előtte sírhatunk egy nagyot

Nem a legjobb napot töltöttük együtt a gyerekekkel - én kertészkedni akartam, és röviden leráztam őket és az "anya-végre-figyelj-rám" próbálkozásaikat. A dolog kb. működött is, kisebb civódásokkal eljátszottak mellettem a kertben. A nap végén aztán váratlanul még egy hivatalos helyre is el kellett cibáljam őket, így kárpótlásul késő délután még egy kicsit játszótereztünk. 

Ott már láttam, hogy ami rossz érzés addig le volt kupakolva bennük, az hamarosan ki fog törni: képtelenek voltak megegyezni, mit játsszunk, ki üljön a hintára, ki ugráljon azzal az egy bizonyos bottal stb. A káosz egyre növekedett, én meg nem éreztem magamban erőt arra, hogy most ennek elébe nézzek, ezért arra gondoltam, megpróbálom fánkkal megvásárolni a jókedvüket. Hátha most az egyszer sikerül.

Az egyik áruházláncban - mint azt farsangkor felfedeztük - nagyon finom és teljesen egészségetlen fánkot árulnak, így arra vettük az irányt. Útközben mindenki elmondta, milyen fánkot szeretne. Fejenként kettő volt a kvóta, két csokis a fiamnak, és egy-egy fehér és rózsaszínű a lányoknak.

A fánk lehetősége annyira felvillanyozta őket, hogy még abba is belementek, hogy kint az autóban megvárnak, amíg én elintézem a vásárlást. Igen ám, de a boltban már a fehér színűből csak egyetlen egy fánk volt! Így úgy döntöttem, a lányok az egy-egy rózsszínű fánk mellé kapnak a fehérből felet-felet, és még fél-fél csokis fánkot is kiegészítésül, hogy nekik is meglegyen a két fánk összesen.

Mikor kiértem az autóhoz, üdvrivalgással fogadtak. Aztán hasonlóan hangosan keseredtek el a lányaim, mikor kiderült: fehér fánkból csak egy van, és bizony meg kell osztozni rajta. 

Iszonyú sírásba kezdtek. Egyszerre üvöltöttek torkuk szakadtából, a kicsi csak sírt, de a nagyobbik lányomnak mondandója is volt hozzá: "Akkor is az enyém lesz!". "Nem, Rékusom, a fele a tiéd. A másik fele a Virágé"- mondtam én nyugodtan. Nyugodtan, mert arra gondoltam, ez a vihar már jó ideje érett, és most akkor legalább itt van, és túl leszünk rajta. "Akkor nem is kell fánk!" - üvöltötte a nagyobbik, és eldobta a fánkos zacskót. "Rékus, a fele a tied, neked hoztam" - ismételtem csendesen. Még több zokogás. Aztán magához ragadta a zacskót, és elkezdte szétlapítani a tartalmát. Szótlanul visszaszereztem tőle a zsákmányt. Ültek ketten egymás mellett az autóban, biztonsági övvel rögzítve, és sírtak, zokogtak. Én szép lassan kézbe vettem a fehér fánkot, és megfeleztem. Még több, még elkeseredettebb sírás. 

Közben - hogy a helyzet könnyebb legyen - a fiam hasznos tanácsokkal látott el, mint pl. "Anya, add ide nekem, majd én megeszem, ha ők nem tudnak megosztozni rajta!". Őt megkértem, szálljon ki az autóból, amíg én segítek a kislányoknak. 

Úgy kb. tíz perc után, Réka sírása csillapodni kezdett. "Add ide a fánkot!" - hüppögte. Odaadtam, és ő majszolni kezdte. A másik felét odaadtam a kicsinek. Ő is enni kezdett. Elcsitultak az érzelmek. Beindítottam a motort, és haza indultunk. 

És ekkor jött az, ami miatt aztán végül mindig örülök, hogy rászántam az időt, és meghallgattam őket. Látni nem láttam, mert vezettem, de halottam, hogy Réka a húga felé fordul, és azt mondja neki: "Tessék, itt van még egy darab!" 

Adott még neki a saját fél fánkjából! Magától! A meghallgatáson kívül nincs más eszköz, ami ilyen csodát tesz!

És aztán jött a ráadás: rá egy percre még az is elhangzott, hogy "Bucó!" - így hívja a kicsit - "Szeretlek!"

Enyém-enyém! - vitából játék

Nálunk időnként előfordul, hogy a tesók nem egyeznek a játékokon. Szerintem normális, de azért sok feszültség adódik belőle.

Egyik nap Zsófival éppen tantrixot játszottunk, amíg a kicsi Vili aludt. Mikor felébredt, odavettük magunkhoz, és adtunk neki is pár darabot, hadd nézegesse, míg mi befejezzük a játékot. Persze Vili egy idő után szétdúlta a játékunkat, Zsófi megsértődött, sírt és mérges volt. 

Szerencsére ekkor úgy éreztem, most készen állok bevetni egy játékot. Elkezdtem begyűjteni a tantrix darabjait, és fennhangon mondogattam, hogy az enyém, az enyém. Erre ők nevetni kezdtek, és próbálták ők is a szőnyegen levő darabokat elhappolni, és mondogatták, hogy enyém. Egy idő után elfogytak a darabok a szőnyegről, viszont a kezemből "véletlenül" kiestek, amiket ők elhappolhattak. Én nagyon-nagyon szomorkodtam, és próbáltam visszaszerezni tőlük a darabokat, de így persze újabbakat ejtettem el. Jó negyed óráig játszottuk ezt, többször újrakezdve, ők pedig kacagva próbálták az ügyetlen anyukájuktól elszedni a darabokat. Igazán jót nevettünk és jól szórakoztunk, a délután pedig nagyjából békében telt, és nem piszkálták egymás játékát.

Egy másik napon Zsófi fordult oda hozzám, hogy játsszunk megint enyém-enyém-et. Akkor már mindegy volt, mi a tárgy, épp egy pelenkacsomagot választott, a játék maga volt a lényeg.

Néha már Vili is mondja, hogy ilyet játsszunk. És ilyenkor addig játszuk ezt a játékot, amíg nevetnek rajta, amíg kérik, amíg nem oldódik a bennük összegyült feszültség a mindennapokban tőlük elvett játékokért, barátokért, lehetőségekért.

Hogyan segíthetünk a gyerekeknek játszani

Egyik délután öt gyerekre vigyáztam, a saját háromra, és még egy testvérpárra. Előző héten ez ugyanígy volt, és a gyerekek öten (3-tól 11 éves korosztályig) gyönyörűen együtt játszottak: előadással készültek a felnőtteknek.

A két legnagyobb, két fiú, most is rögtön nagy, elmélyült játékba fogtak: műanyag katonákkal csatateret állítottak fel. A lányok bevonultak a kisszobába, de hamarosan - a nagyobb lányom vezetésével - egyre-másra különböző irreális kérésekkel fordultak hozzám. Hol pénzt akartak, hol elmenni egyedül a játékboltba, hol pedig arra panaszkodtak, hogy a fiúk - akik a közelükbe sem mentek - nem hagyják őket játszani.

Igyekeztem kerek-perec leszerelni őket, és befejezni a a vacsorafőzést, bár tudtam, ebből hamar baj lehet. És lett is. Hogy hiába próbálta ilyen módon felhívni magára a figyelmet, a lányom a fiúkat kezdte piszkálni. A másik két kislány kíséretében zaklatta, zavarta őket, mindent megtett, hogy ők se tudjanak játszani. Belül már túl sok minden feszítette, és kereste, mikor lesz végre olyan a helyzet, hogy kitörhet a vihar. 

De a számítása még mindig nem jött be, mert a fiúk annyira elmerültek a csatározásban, hogy ügyet sem vetettek rá. Én viszont most már tényleg léptem. Betereltem őt a kisszobába, és kedvesen, de határozottan azt mondtam neki: "Drágám, hagyd a fiúkat!" "Ők hagyjanak minket!" - kiabálta vissza. "Ők szépen játszanak" - mondtam halkan. Magára húzta a takarót, és sírni kezdett: "Utálom az iskolát!" - zokogta. 

Rendesen ez az a pont, ahol hallgatok, de most, a két másik kislánnyal az ágyon, rövid idő után kérdezgetni kezdtem: "Történt valami?" Nem válaszolt. Aztán a vendég kislány is kérdezgetni kezdte. Válaszolgatott. Abban a lelkiállapotban volt, amikor épp mindent és mindenkit utált. Nagyon sajnáltam, hogy ilyen nehéz neki.

Aztán egyszer csak kibújt az ágyból, az ölembe ült, és azt mondta, éhes, és lekváros kenyeret kér. Kimentünk a konyhába, ettek, és a délután hátralévő 2 és fél órájában békében játszottak.

Ennyit számít, ha kiutat engedünk a rossz érzéseknek. Utána helye lehet a jóknak. 

15 perc közös játék - káosz helyett békés este

Ma egész nap dolgoztam, utána pedig egy, majd két gyerekemet ide-oda furikáztam. Este lett, mire a harmadikért odaértünk egy barátnőjéhez, és ő csatlakozott hozzánk.

Ezek azok a rohanós napok, amikor a család esti légkörét a "káosz" szó írja le a legérzékletesebben: az egyik ezt akar játszani, a másik valami mást, a harmadikat közös erővel nem hagyják játszani abban, amiben nem tudnak megegyezni, aztán valaki odacsap, egy másik kiabál stb. Én meg csak lesem, mikor lesz végre 8 óra, hogy ágyba dugjam őket. 

Ma reggel viszont a meghallgató párommal 15 percet nevettem, sírtam, nevettem, és ennyi feszültségoldás után készen álltam arra, hogy ma másként csináljam. Az autóhoz tartva a gyerekeim elkezdtek játszani egy kis piros fényű "lézer lámpával". A legnagyobb ide-oda világított vele, a két kisebb meg szaladt, hogy elkapja. Jó móka volt. Ugyan esett az eső, köd volt és hideg, mégis úgy döntöttem, akkor most ennek itt időt hagyunk.

"Játszhatok én is én is?" - kérdeztem, és persze nagyon megörültek. Hamar az lett a játék, hogy a fiam rám világított, ők meg próbáltak elkapni, és csapkodni a testemen a kis fénypontot. Sivítottam, mérgelődtem játékból, ami igazán felvillanyozta őket. Rohangáltunk ide-oda az utcán, és a mellette lévő kis parkban, aztán időmérőset játszottunk - mindenki kitalált valami fura futás fajtát - nagyobbik lányom pl. négykézláb szaladt - és lemértük, ki mennyi idő alatt tesz meg adott távot. Senkit nem zavart az eső, sem a hideg. Jó volt együtt lenni. 

Úgy 15 perc után azt mondtam, ideje hazaindulnunk. Még két időmérő kört kikunyiztak, aztán libasorban odavonultak az autóhoz, és beszálltak. 

Nem volt veszekedés, ki hova ül, és az ellen sem tiltakoztak, hogy be kell csatolni a biztonsági övet.

Hazaérve együtt leültek társasozni, amíg én megfőztem a vacsorát. A fiam végig csalt, amit a lányom nehezményezett, hangosan vitatkoztak, de megoldották. Mikor egyiküket arra kértem, szó nélkül jött sajtot reszelni.

Hát ennyi kellett - 15+15 perc - a békés közös estéhez. 

Perpatvar

Munka után hazahoztam a két lányomat a nagyitól, ahol a kicsi az egész napot, a nagyobbik pedig az iskola után a délutánt töltötte.

Már az autóban éreztem, hogy nem lesz könnyű esténk, a 7 évesem igen harapós hangulatban volt. Aztán haza érve annyira fáradtnak éreztem magam, hogy azt mondtam magamnak: lesz ami lesz, én bizony ledőlök a kanapéra pihenni. Pedig ilyenkor 10 perc játékkal általában sikerül áthangolni a kedvüket.

A várt "rossz eredmény" nem is váratott magára, a nagyobb rám telepedett, és haragosan azt mondta: "unatkozom!" "Jó" nyögtem válaszul. Nem ezt várta. "Anya! De én unatkozom!" - ismételte még dühösebben. "Hallom, kicsim" - feleltem én. Erre még mindig dühösen bebújt mellém a takaró alá, mire a kicsi, aki eddig elfoglalta magát, rögtön úgy érezte, ebből már ő sem maradhat ki, és szintén odafészkelte magát mellém. 

A nagyobb lányom erre teljesen kiakadt. Végre mellettem lehetett, megmutathatta a dühét, erre ez a másik beleavatkozik! "Menjen innen a Buci! A Buci olyan hülye kényes!" - kezdte kiabálni. De a kicsi se hagyta magát. "Nem is!" - próbált meg visszavágni, miközben rajtam keresztül már dulakodni is kezdtek egymással.

Hát igen, ez van akkor, amikor megpróbálom megspórolni azt a 10 perc játékot, amivel ki lehetne simítani őket. Most már muszáj volt cselekednem. Finoman csikizni kezdtem őket a hónuk alatt, hogy ne tudják egymást csápolni, közben öleltem is őket, és a tőlem telhető legvidámabban azt mondtam: "Imádom ezt a két vadegeret!". Nevetés. Folytattam: "Milyen remek, hogy két ilyen erős lányom van!", és közben tovább fenyegettem őket a csiklandozással, hogy ne bánthassák egymást. Még több nevetés. 

Már azt hittem, jóra fordultak a dolgok, mikor a nagyobb lányom megint a kicsire támadt: "De a Buci akkor is hülye!". Ez már sok volt. Buci sírva fakadt, és beszaladt a fürdőszobába. "Gyere vissza kicsim! Úgy megölelnélek!" - kiabáltam utána, hiába. "Haggyábéké!" - jött az ilyenkor megszokott válasz. Ránéztem a nagyobbra. Semmit se mondtam, csak néztem őt kérdőn, hogy akkor most mi legyen. "Akkor is hülye" - bukott ki belőle, de éreztem, hogy sajnálja, ami történt. "Szerinted hogyan csalogassuk vissza?" kérdeztem. "Nem tudom." - válaszolta.

Felálltam, ő jött utánam. Bucink ott ült a fürdőszoba hideg kövén, szomorúan. "Gyere!" - hívtam, de rám se nézett. "Gyere Buci!" - hívta a testvére is lelkesen. Erre már reagált: "Taxival". 

A legújabb taxi módi az, hogy egy erős vastag kötelet a földön ülve a karjai alá fűz, és én azzal húzom őt körbe a lakásban. Hoztuk a kötelet, húztuk a gyereket, már mosolygott is. "Most együtt" - kiáltotta a nagyobbik, és együtt helyezkedtek el a kötél végén. Nagy nevetés lett belőle, dőltek mindenfelé, ahogy próbáltam körbenavigálni őket a bútorok között. 

Vagy három kört mentünk, aztán én valami máshoz fogtam. Ők az este további részében a legnagyobb egyetértésben játszottak együtt. 

Ugabuga bébi

Egyik nap - szokás szerint - késésben voltunk reggel. Már el kellett volna indulnunk az iskolába, de a fiam, aki máskor elsőként készül el és lép ki az ajtón, minden noszogatásom ellenére sem haladt előre az öltözéssel. Én zsörtöltem, pöröltem vele, közben pedig a legkisebb testvérét próbáltam útra késszé varázsolni. Persze már jól ismernek a gyerekeim - amelyik kutya ugat, az nem harap - így ő tovább meresztette a szemét, és üldögélt a padlón. 

Ránéztem, és eszembe jutott egy régi kedves játékunk: az "ugabuga bébi". 

A kistestvér érkezését a 9 éves fiam kétszer is átélte, annak minden csodájával és nehézségével együtt. Rengeteg időt kellett egyedül játsszon, tegyen-vegyen, míg én a húgait szoptattam, pelenkáztam, altattam, meghallgattam, öltöztettem stb. Ilyenkor persze gyakran ő is ugyanarra a bánásmódra vágyott. Ezekből a helyzetekből született a mai napig tartó "ugabuga bébi" játékunk, amit most szerencsére megint eszembe jutott.

- Hány évesnek érzed most magad, kisfiam? - kérdeztem tőle.

- Nulla. - felelte ő elvékonyított hangon, közben pedig egészen elesetten nézett rám nagy barna szemével.

- Ó, hát egy ilyen pici babának még segíteni kell az öltözéssel! - kiáltottam fel, és kezembe vettem a 36-os cipőjét, hogy beleszuszakoljam a lábát. - Ó, milyen édes pici lábikó! - becézgettem a medvetalpait - milyen iciri-piciri lábujjak! Milyen csodás ez az én ugabuga bébim! - ilyenekkel és ehhez hasonló felkiáltásokkal árasztottam el, pont úgy, mint egy újszülöttet. Mert hát ő annak is érezte akkor magát, csak a méretei eredetileg megtévesztettek engem. 

A cipő után megkérdeztem, most hány éves. Szerencsémre hatott a szeretet áradat, mert már azt mondta, egy. 

- Egy egyéves kisbabára még rá kell adni a pulcsiját! Add a pici mancsod! - gőgicséltem vele tovább. Mikor ezen is túljutottunk, már igazán ideje volt katapultálni a lakásból. Úgy néztem rá, mint aki nagyon meg van lepődve, és azt mondtam: Jé, hirtelen de megnőttél? Csak nem 9 éves vagy? De hát akkor már egyedül is fel tudod venni a kabátod! - mondtam lelkesen.

- Nem! Még csak két éves vagyok! - próbálkozott be megint a babahanggal, de a pillantásomból látta, hogy ennek most már nincs itt az ideje. Így hát magára kapta a kabátot, a sapkát, és már indulhattunk is, nagy egyetértésben, én és az óriásbébim.

Levélcsata

 

Az Óbudai-szigeten voltunk, a csúszdás játszótéren, és bár eleinte mindenki jól érezte magát, az idő előrehaladtával a három gyerekem (2 és fél, majdnem 7, és majdnem 9 évesek) mind mást akart csinálni, és mindannyian csak velem. Hiába próbáltam az egyikkel jól érezni magamat, egy másik biztos nem tudott bekapcsolódni a játékba. Igyekeztem minden igényt kielégíteni, mindenkivel csúszni, mókázni, de a legkisebb eléggé röghöz kötött, így a nagyobbaknak nem tudtam kielégíteni az anya-igényét.

 

Végül éreztem, annyira feszült vagyok, hogy mindjárt kifakadok, ezért gyorsan azt mondtam "na, gyerekek, indulás haza!" Összesereglettek, el is indultunk, de a két nagyobb valamin összekapott, és a 9 éves fiam felkapott egy adag száraz platánlevelet a földről, és jól a 7 éves húga nyakába öntötte. A lányom szemében meg dühös fény gyúlt, és már ment is, hogy megtorolja.

 

Ezektől a helyzetektől mindig ideges leszek. De most volt még valami számomra is meglepő erőtartalékom, és hirtelen azt mondtam: "oké, akkor indulás előtt még levélcsatázzunk egyet!". A gyerekek szeme rögtön felcsillant. Hol volt már az egymás iránti haragjuk! Hiszen anya ellen lehet szövetkezni! Azonnal elkezdtek levelekkel dobálni, persze a kicsi sem maradhatott ki. Kergettem őket, szaladtam előlük, dobáltuk a leveleket, volt nagy sivalkodás, más gyerekek is becsatlakoztak, jó nagy móka kerekedett.

 

Hát igen, erre vágytak, ezért volt a nyűgösség, de valahogy előtte nem találtuk meg így egymást. Mikor elfárdtak, levelekből ágyat vetettünk, be is takartam őket. Az autónál még közösen kieszeltek egy utolsó tréfát: jól teleszórták levelekkel azt is. Eljátszottam, hogy sárkány-mérges vagyok, és már kinőtt több másik fejem is - még több nevetés. Próbáltam le- és kitakarítani az autót, ők meg csak hozták az újabb levéladagokat, és nagyon élvezték, hogy én közben mit össze morgok és zsörtölődöm. Nagy volt közöttük az egyetértés, jó csapatként dolgoztak együtt.

 

Aztán mikor már rendes hangon azt mondtam, ideje indulni, nagy kuncogások közepette beszálltak, és szépen hazakocsikáztunk.