Miből lesz az együttműködés? Játékból?

Egy meleg nyári napon a gyerekek a kertben játszottak meztelenül, főleg a medencében pancsoltak. Mikor elfáradtak, bementek a házba egy kicsit pihenni, mesét nézni, lefeküdtek az ágyra. Mivel a házban sokkal hűvösebb volt, eléggé lehűlt a testük a vízben és a fiam az utóbbi napokban köhögött, gondoltam jobb lenne, ha felöltözne (amúgy nagyjából rájuk szoktam bízni, hogy mit vesznek fel, ők érzik, hogy fáznak, vagy melegük van.) 

Persze felöltözni nem akart, úgyhogy betakartam, de a takarót ledobta magáról. Gondoltam itt az ideje egy kis játéknak. Jó alaposan betakargattam, közben mondtam, játékos hangon: na, így már biztosan nem fogsz tudni kibújni. Aztán elfordultam, ő pedig nevetve bújt ki megint a takaróból. Én csodálkoztam, hogy ez hogy lehet, majd újra betakartam, most még alaposabban. 

Közben a húga észrevette, hogy játékos hangulatban vagyok, kapott az alkalmon és kérte, hogy játsszak vele börtönöset, ami azt jelenti, hogy én beviszem őt a börtönbe, ő pedig  megszökik. Úgyhogy felváltva játszottam az egyik gyerekkel a betakarózós-kitakarózós, a másikkal a börtönös játékot. Aztán a fiam váltott, én legyek a boszorkány, aki üldözi, és amikor elkapom, kiderül, hogy jó boszorkány vagyok, aki mindenféle jót csinál vele, megölelgeti, megpuszilgatja, a lányom pedig most már azt szerette volna játszani, hogy ő kap el engem. 

Ezt a két játékot már nehéz volt összeegyeztetni, úgyhogy kértem őket, találjanak ki valami mást. Úgy látszik az addigi játékból már eléggé feltöltődtek ahhoz, hogy ezt meg tudják tenni, kitalálták, hogy én legyek a börtönőr és kapjam el mindkettőjüket. Így is lett, bevittem őket a fürdőszobába, "belakatoltam" az ajtót és őriztem őket. A gyerekek pedig mindenfélét kitaláltak, amivel elterelték a figyelmemet, vagy altatódalt énekeltek, hogy elaludjak, és ők meg tudjanak szökni. Majd újra változott a játék, ők voltak a börtönőrök, ők kaptak el engem, és nekem kellett mindenféle figyelemelterelő taktikát bevetnem és megszökni, majd persze együttes erővel elkaptak újra és bevittek a börtönbe. 

A fiam továbbra sem öltözött fel, de a nagy szaladgálásban erre már nem is volt szükség, a nevetésnek pedig tudjuk, gyógyító ereje van.

A fenőtteknek is kell a nevetés

Egyik nap nagyon sok dolgom volt, és szanaszét volt a fejem, jó lett volna fél órát (vagy akár többet is) egyedül lenni, gondolkodni, rendbe tenni a dolgokat magamban és a fizikai környezetemben. 

Ehhez képest a valóság az volt, hogy a kicsi nem akart elindulni itthonról, a nagyért menni kellett az oviba, figyelni kellett mindkettőre, mert egyszerre volt mondanivalójuk, nekem pedig annyira kellett volna a csend, hogy átgondoljam a dolgokat.  

Akkor úgy döntöttem, hogy ha hazaérünk, most én kérem a hancúrozást, mert így nem jutunk egyről a kettőre. Szerencsére a lányom erre mindig vevő, így egy jó félóra-háromnegyedóra hancúrozás, birkózás, csikizés és sok-sok nevetés után már elszállt belőlem a feszültség. Teljesen jól voltam, nem éreztem szükségét az "elmenekülésnek", és békében telt a délután is.

Sikítoztok? Jön a medve!

Lakótelepi lakásban lakunk, ezért a gyerekek nem tudnak annyi időt a szabadban rohangálással tölteni, amennyire szükségük lenne. Ezt azzal pótolják, hogy időnként (gyakran) a lakásban szaladgálnak össze-vissza, kergetőznek, miközben sikítoznak. Sajnos én ezt a nagy hangzavart a kis térbe bezárva nehezen viselem, és hiába próbálok olyan szabályt hozni, hogy a lakásban nincs sikítozás, csak kint az utcán, játszótéren, ezt érthető módon nem tudják betartani. A vége sokszor kiabálás, hogy most már aztán elég, abbahagyni ezt a sikítozást. 

Egyik alkalommal, amikor megint kergetőzős-ijesztegős-sikítozós játékot játszottak, benyitottam az egyik szobába, ahol az egyik gyerek rejtőzött a másikra várva. Sikítani kezdett, ahogy meglátott, majd gyorsan abba is hagyta, amikor észrevette, hogy nem a testvére vagyok. És ettől, hogy láttam, tényleg nem engem akar bosszantani, próbálja figyelembe venni, hogy nagyon nem szeretem a sikítozást, máris megenyhültem egy kicsit és átváltoztam mérges, morgó medvévé. 

Csípőre tettem a kezem, majd mély medve hangon elkezdtem: mit hallok? Mi ez a sikítozás? Tudod mit csinálok azzal, aki sikítozik? Ennél a pontnál a fiam már nevetett, mert tudta, hogy valamilyen játék következik. Jól megpuszilgatom, megölelgetem! És így is tettem. Na ekkor kezdődött csak igazán a sikítozás és természetesen a testvére is csatlakozott. Jól megölelgettem, megdögönyöztem őket.

Majd elszaladtak, elbújtak, én pedig kerestem, hogy honnan jön a hang. 

Aztán amikor a medvének már megfájdult a füle a sok sikítozástól, akkor könnyen elfogadták, hogy ennek a játéknak vége és egymással kezdték ezt játszani, egyszer az egyikük volt a mérges-ölelgetős medve, aztán a másik. A sikítozást nem úsztam meg ezzel a játékkal, de a veszekedést igen.

Szomorúság-űző apapuszik

Lassan 3 éves kislányomat nagyon érdeklik az érzelmek, arckifejezések, gyarkan kérdezgeti, hogy akit lát, az éppen mérges, vagy szomorú, vagy örül, és miért. Egyik este azt kérdezte tőlem, hogy ő miért szomorú. 

Nem igazán értettem a kérdést, mert nem láttam szomorúnak és nem is tudtam semmilyen közeli eseményhez kapcsolni, próbáltam visszakérdezni, hogy miért szomorú, vagy miért szokott az lenni, 

illetve mondogattam neki, hogy nem látom őt szomorúnak. De nem jutottunk dűlőre, csak kérdezgette tovább, hogy ő miért szomorú. 

Ekkor meghallva a beszélgetésünket játékosan-nevetve betoppant a szobába az apukája, aki nemrég érkezett haza. Ő már tudta a megoldást: Én tudom, hogy miért vagy szomorú! Mert még nem adtam neked puszit! És jól összepuszilgatta Villőt, akinek ez persze nagyon tetszett. 

Természetesen a bátyja sem maradhatott ki ebből, közölte, hogy ő is szomorú. De az apapuszik őt is felvidították. Még egy darabig játszottak így: na, ki az aki szomorú még? A jelentkezőt pedig elárasztották a puszik. 

Aztán amikor apa elment átöltözni, enni, szuszanni egy kicsit, akkor már eléggé feltöltődtek apából ahhoz, hogy könnyen elengedjék, és aznap este elmaradt a nyafogás, ami elég gyakran előfordul, amikor a várva várt apukájuk végre hazaér.

"Vegyél fel!" - a vizes homok és a lábak esete

Helyszín tópart. Napsütéses, nyárias, üres és hívogató. Nagytestvér már mezítláb jön-megy a homokos parton, bele-bele gyalogol a nem túl hideg vízbe is, ás, önt, miegymás. A kicsi is már rögtön érzi, ez jó buli neki is csatlakozni kell, és már huhogja is, hogy ő is vetkőzne. Leülünk hát a plédre a fűben és kiszabadítjuk a lábakat a burkolatokból. Ez jó, és már indulna is el, de. Nem jó, a fű nem jó nem tetszik! Rosszalló huhogás és jön vissza, de már mutatja is, irány a part!

Amint odaérünk leteszem, azaz csak letenném abban a pillanatban kétségbeeséssel vegyes felháborodás közepette mászik vissza rám. A lábaknak nem tetszett az érzés, a nedves homok valami ördögtől való. Jaj, most mi lesz. Érzem, hogy vívódik, mert vonzza az part, a víz az öntögetés a lapátolós meg minden, csak az a nedves hideg izé ne volna. Megpróbáljuk újra, leteszem. Nem, ez még mindig nem jó. Kétségesett majmocskaként kapaszkodik. Egyik lábával átkulcsolja az enyémet míg a másik lábujjhegyein egyensúlyoz és már kezd sírni. Ő kétségbeesett és tanácstalan én viszont biztosan tudom, hogy felvenni nem fogom, mert nem állhatunk mégsem órákon át így a parton, és lapátolni öntögetni sem tud a kezemből, ölemben ülve, erre képtelen vagyok, meg hát nem is szeretném. Na jó, de most hogyan tovább?

Eszembe jut valami, kipróbálom és már jujjogok is és gusztustalankodom, „jaj ez a homok ez undi, ez rémes, jaja ez rettenetes…”. Sikongok, jajongok ….. És ő már veszi is a lapot és homokkal összemaszatolt lábát felemeli, hogy belém dörgölje, na ettől én persze még jobban „megrémülök” és igyekszem menekülni – miközben még mindig fogom azért – és indul is a móka. Kacag és jön a lábbal, kacag és ijeszt és kerget és már játszunk is. Pár pillanat és már a másik láb is homokon már nagyon kacag, ahogyan csak ő tud, néhány újabb ijesztéssel később már nem fog engem, hanem jön utánam a lábbal. Önállóan, mezítláb a vizes homokon. És percekkel később ott öntöget nagytesóval, jön-megy a homokos parton, bele-bele gyalogol a nem túl hideg vízbe is. Ennyi.

Amit vesztettünk egy nyűgös konfliktusos „De én úgyis leteszlek, jaj ne legyél már ilyen kényes” vagy „Nem cipellek már tovább nehéz vagy, nagy fiú…” (tetszés szerint behelyettesíthető, bővíthető). És amit nyertünk: egy új tapasztalás és egy jó kacagás, meg persze önfeledt órákig tartó játék a tóparton.

Pelenkázás: küzdelem helyett nevetés

Kislányomnak, mint a legtöbb gyereknek, nem a kedvenc időtöltése a pelenkázás, a legritkább eset, hogy első szóra jön és nyugodtan fekszik végig, amíg a művelet tart. 

Mostanában egy műanyag pelenkázó lapot teszek a földre, azon pelenkázom. Villőnek egy időben az volt az időhúzó taktikája, hogy közölte, hogy nem jól raktam le a lapot, mert a matricának a másik oldalon kell lenni. Ha megfordítottam, akkor meg persze úgy nem volt jó. 

Ez persze elég idegesítő volt, de egy alkalommal voltam olyan hangulatban, hogy sikerült ebből játékot csinálni. Belebújtam egy akaratos kislány szerepébe, és én is fordítgatni kezdtem a lapot: „így akarom”. Mire persze ő megint fordított rajta egyet. Akkor én egyre bonyolultabb módon kezdtem össze-vissza forgatni a lapot, majd a végén rácsaptam. 

Ez nagyon tetszett Villőnek, nagyokat nevetett, és ő is próbálta hasonló módon forgatni a lapot. Egy idő után feladtam és beleegyeztem, hogy legyen úgy, ahogy ő szeretné, és akkor már szépen lefeküdt a pelenkázóra és hagyta magát pelenkázni. Persze nem tartott így sem a szokásosnál rövidebb ideig a pelenkázás, de ami igazán fontos: jót mulattunk, és nem harcoltunk közben. 

Később Villő pelenkázástól függetlenül is többször elővette a pelenkázó lapot és hívott, hogy játszunk „így akarom, úgy akarom”-ot.

Amikor érdemes azt mondjuk: "nem szabad!"

Egyik reggel Bende nyűgösen, sírósan ébredt, már az ágyban nyafogott valamin, és amikor ki akartam vinni mellőlünk, hogy ne verje fel rögtön az apját is, még jobban ellenkezett. 

Ekkor cinkosan azt mondtam neki, tettetett szigorúsággal: "jó, maradjunk is itt, hiszen a nappaliba kimenni nem szabad!" Erre elmosolyodott, és rögtön kiszaladt. Nagy örömmel, huncutul várta, hogy mit szólok. Én meg persze utánaszaladtam, és "ráförmedtem": "hűha, hát te meg mit csinálsz? Megmondtam, hogy a nappaliban játszani tilos! Nem sza-bad!" 

Szótagolva, nagyon tanítónénisen kell mondani, ez tetszett neki a legjobban. Utána ez a játék annyira bevált, hogy hetekig minden egyes helyzetben fel lehetett vele vidítani, és nem mellesleg rögtön a kívánt tevékenységet is megcsinálta - pl. a cipődet felvenni nem szabad, a müzlit megkóstolni nem szabad, a kádba bemenni nem szabad. 

Csak arra kellett figyelni, hogy olyasmire mondjam, amit magától is könnyen meg tud csinálni, mert ha pl. azt mondtam, hogy a "pólódat felvenni nem szabad", aztán meg segítettem neki felvenni, akkor persze vége volt az egésznek.:-)

Légyszi-légyszi! - sírás és játék a gördülékenyebb estéért

Egyik este fürdés után Zsófi már nagyon fáradt volt. Ilyenkor - természetesen - már kompromisszumképtelen, és minden baj szokott lenni. Ezen az estén elkövettem azt a "hibát", hogy nem jó sorrendben adtam rá a pizsama alsó-felsőjét. 

Mérges volt, sírt, hisztizett. Tudtam, hogy ennek nagy része a fáradtság miatt van, de azt is tudtam, hogy ha kisírja magából a napi feszültséget, akkor utána jobb kedve lesz. Amíg tudtam, meghallgattam a sírását, vele voltam, de amikor úgy éreztem, ez most nekem is sok, és láttam, hogy ez már nem lesz jobb, akkor inkább megint bevetettem a beszélő ruhadarabok trükköt. 

Elmeséltem neki - mert a sírással már kijött annyi feszültség, hogy újra tudott rám figyelni - hogy amíg ő fürdött és én készítettem elő a pizsamáját, a pizsamadarabok megkértek, hogy légyszi, fordítsak már a sorrenden. És a pizsamadarbok csak kérleltek-kérleltek, hogy "légyszi, légyszi, legyen más a sorrend!" Zsófi ezen úgy kacagott, hogy egyre-másra mondtam mindenféle kérlelő hangon a "légyszi-légyszi"-ket, amíg a nevetés tartott. Majd jókedvűen, felöltözve (mert közben az is összejött) feküdtünk le mesét olvasni és aludni. 

Mikor én voltam a Madagaszkár

Egyik este a kislányom vacsora előtt kérte, hogy indítsam el az egyik kedvenc meséjét, a Madagaszkárt. Mivel aznap már épp eleget tévézett, és amúgy is vacsorához készülődtünk, nem akartam bekapcsolni a tévét. 

Helyette mondtam, hogy most én leszek a Madagaszkár, és elkezdtem énekelni a kezdő dalt. Ez sokszor beválik, de most nem. Csak kiabált, hogy a tévében akarja nézni. Akkor eszembe jutott, hogy bábokkal is el tudom játszani, zebránk ugyan nincs, de oroszlán, víziló és zsiráf van, tehát elővettem őket és elkezdtem velük előadni a mesét. 

Eleinte ez sem tetszett neki, kiabált tovább, hogy nem ezt akarja, hanem a tévében, én meg hallgattam őt, a kiabálását, de kitartottam amellett, hogy nincs TV, és próbáltam közben minél közelebb kerülni hozzá. 

Egyszer csak elkezdett figyelni, majd nevetni. Amikor oda érkeztem a történetben, hogy a víziló megpróbál betörni egy ajtót, de nem sikerül, az ajtó túl erős, ezen már nagyon nevetett, szóval a víziló újra és újra nekiment az ajtónak, ő kacagott és biztatta a vízilovat, hogy próbálja meg újra. Majd az oroszlán és a zsiráf következett, ők is néhányszor jól beütötték magukat. Aztán az állatok elkezdtek énekelni, hogy éhesek: adott nekik játékból enni, majd jött vacsorázni. Vacsora után még kirakóztunk egy kicsit, majd mese után gond nélkül lefeküdt az ágyába, ami mostanában nem mindig szokott olyan könnyen menni.

Szerepcsere

Lőrinc (5) és Villő (2,5) a vacsoránál természetesen nem tudnak nyugodtan ülni a fenekükön. Lőrinc a minap is felállt az asztaltól, és elkezdett lábujjhegyen körbe-körbe járkálni, hogy ő most óriás. 

Kérdeztem, hogy tud-e törpe is lenni, aztán meg ő kérte, hogy mondjam meg, mivé változzon. Így hát mondtam mindenféle állatokat, tárgyakat (autó), és persze Villő is beszállt a játékba. Aztán mondtam, hogy most legyen óvónéni, erre az ujjával fenyegetve halandzsázva magyarázott, mintha épp kioktatná a gyerekeket. Aztán jött valami más, majd kértem, hogy legyen apa. Erre megint ugyanúgy viselkedett, mint amikor óvónéni volt, mire mondtam, hogy "Nem is, apa nem ilyen!" 

Arra gondoltam, csavarok egyet a játékon: "Jól van, akkor én most Lőrinc és Villő leszek." És elkezdtem össze-vissza ugrándozni, táncolni, kiabálni, hangosan énekelni. A gyerekek hahotáztak, így hát folytattam, és még akkor is kérték, hogy folytassam, amikor én már rég elfáradtam. 

Akkor leültem az asztalhoz, elkezdtem ütni az asztalt, kiabáltam, hogy vacsorát kérek azonnal, de nem ezt kértem, nem ebből a tányérból stb., amit ők is szoktak rosszabb napjainkon. Ezen is iszonyúan nevettek. Akkor azt kezdtem kiabálni, hogy csokit akarok, még csokit akarok (előtte pár órával volt Villővel egy meghallgatásos határszabás, hogy ma már nincs több csoki), ők meg hozták nekem, mint az őrült a "csokit", de én még többet akartam. 

Mindhárman élveztük nagyon ezt a játékot, de nagyon hangosak voltunk, és apa már nem bírta tovább hallgatni, ezért leállítottam a játékot. 

Ekkor Villő odabújt az ölembe, átölelt a karjával és ezt mondta: "Anya, olyan jó volt neked csokit adni." Soha eddig semmi ilyesmit nem mondott még, és az is ritka, hogy átölel, inkább bekuckózik az ölembe, mint egy kisbaba. Hát ilyen közelséget hozott a közös nevetés.

Ovis öltözés - kapcsolódjunk játékkal!

A kistesóval megyek a nagyért az oviba minden nap. Ez télen egyáltalán nem mókás, mert mire Zsófi felöltözik, addigra ránk melegszik a téli hacuka, Vili többször megszökik, belenyúl a wc-be, játszik a csappal a mosdóban,kihordja a játékokat a csoportból, én pedig így nem tudok Zsófira figyelni, pedig ő igényelné, hiszen egész nap nem látott. 

Egyik nap már nagyon mehetnékem volt, Zsófi viszont egyáltalán nem haladt az átöltözéssel, és mikor segíteni próbáltam neki, kibukott azon, hogy a kardigánt a csizma előtt adtam rá, pedig nem ez a sorrend. Tudtam, hogy ma akkor nehéz napja volt, de azt is tudtam, hogy Vili mellett, az ovi öltözőjében, a figyelő szülők, nagyszülők és óvónénik mellett nekem nem fog menni a meghallgatás, ezért csak ki akartam mihamarabb jutni a szabadba, és áthelyezni a meghallgatás helyszínét otthonra. Gyorsan ki kellett valamit találni, hogy menjen az öltözés, mert ilyenkor a noszogatás, veszekés csak hátráltat.

Ránéztem Zsófira és azt mondtam neki: "Odanézz, nem csak neked esett rosszul a sorrend, hanem a csizmádnak is. Megsértődött és elbújt. Odanézz!" - és kezdtem belemerülni a játékos hangommal a mesekeretbe - "Az egyik elfordult, a másik meg teljesen elszaladt. A sarkon tudtam csak nyakoncsípni, majdnem világgá ment. Gyorsan húzzuk fel, mielőtt megszökik, mert a végén még tornacipőben kell hazamennünk!" Olyan jót nevetett rajta, hogy innen már szinte gyerekjáték volt a többi ruhát felvenni. Persze azokat is megszemélyesítettük, de már lazán, pár pillanat alatt felöltöztünk, és mehettünk haza.

Fiúk és pisztolyok: a puszi-pisztoly

Bátinál „becsípődtek” a pisztolyok amióta egy nagyobb fiúcska egy lenyűgöző, tökéletes, durrogni-füstölni tudó pisztollyal állított be hozzánk.  Ez után annyira sóvárgott egy ilyen pisztolyért, hogy sikerült megingatni a „nálunk nincs és nem is lesz semmiféle fegyver” elhatározásomban, hogy végül –persze bízva a 3 napig tartó csodákban- beszereztem neki egyet.  Oh, tudom, nagyon naív… 

Huh! Hát belőlem ez azért valami elemi viszolygást váltott ki – pedig kifejezetten érdekelnek még a küzdő sportok is-.  Amikor az ember saját gyereke ráfog egy pisztolyt, az azért egy borzasztóan rossz érzést tud kelteni egy anyai szívben. Vagy csak én vagyok ilyen érzékeny…

Azt találtam ki, hogy állapodjunk meg és kössünk egyességet arról, hogy csak kabátokra és táskákra lehet lőni. Hm, hát ez sem volt egy világmegváltó elképzelés.  Sőt, valójában egyáltalán nem vált be! Egyre szabadabban játszott a pisztolyával én pedig egyre frusztráltabbá váltam és a „3 napig tartó csoda” reményem is kezdett elszállni.

Agyaltam és eszembe jutott  Larry Cohen: Playful Parenting című könyvéből az a rész, ahol a ’love-gun’-ról ír és egyszeriben megvilágosodtam! J Háh, ezt fogom én is kipróbálni!

Legközelebb, amikor Báti felém fordította a pisztolyát az kérdeztem tőle:

-Oh, csak nem megtaláltad a puszi pisztolyt?

Meghökkenve nézett rám a nagy szemeivel és azt mondta:

-Nem, Anya, nem, ez csak a durranós pisztolyom! Durr! Durr!

Nem adtam fel könnyen.

- Oh, de én látom a láthatatlan varázsszememmel, hogy valójában ez egy puszi pisztoly! Bárki, akire ezzel rálőnek ki kell osszon 100 puszit ! 

Nyomatékot adva a mondókámnak, jelentőségteljesen csücsörítettem a számmal és szem rebegtetve pillogtattam a pilláimmal. Erre ő elkezdett rettenetesen kacagni és elfutott előlem. Kapva kaptam az alkalmon és rögtön el is kezdtem kergetni puszikat dobálva felé. Mikor elkaptam jól megdögönyöztem és tovább osztogattam a puszijaimat. Óriási kacagás, hancúrozás kerekedett belőle, amit mindketten nagyon élveztünk. Nem tartott 10 percnél tovább,  de teljesen levette a figyelmét a pisztolyról és én is boldog voltam, hogy elfelejtkezett róla.

Ezt aztán elég sokat játszottuk az elkövetkezendő napokban és lassan, fokozatosan el is kezdett kikopni a pisztolyozás a mindennapjainkból. Végül kb 2 hét alatt túl is lendültünk ezen az epizódon.

Volt azonban alkalom, amikor rám lőtt Báti és  huncutul azt mondta:

-Itt a puszi pisztoly, megjött!

Én erre csak azt feleltem, hogy ha csak puszit, ölelést szeretne, na meg egy kis kergetőzést, elég  ha azt mondja, nincs igazából szükségünk ehhez pisztolyra.  

Persze azt válaszolta, hogy csak kergetőzni és birkózni akar. 

Enyém-enyém! - vitából játék

Nálunk időnként előfordul, hogy a tesók nem egyeznek a játékokon. Szerintem normális, de azért sok feszültség adódik belőle.

Egyik nap Zsófival éppen tantrixot játszottunk, amíg a kicsi Vili aludt. Mikor felébredt, odavettük magunkhoz, és adtunk neki is pár darabot, hadd nézegesse, míg mi befejezzük a játékot. Persze Vili egy idő után szétdúlta a játékunkat, Zsófi megsértődött, sírt és mérges volt. 

Szerencsére ekkor úgy éreztem, most készen állok bevetni egy játékot. Elkezdtem begyűjteni a tantrix darabjait, és fennhangon mondogattam, hogy az enyém, az enyém. Erre ők nevetni kezdtek, és próbálták ők is a szőnyegen levő darabokat elhappolni, és mondogatták, hogy enyém. Egy idő után elfogytak a darabok a szőnyegről, viszont a kezemből "véletlenül" kiestek, amiket ők elhappolhattak. Én nagyon-nagyon szomorkodtam, és próbáltam visszaszerezni tőlük a darabokat, de így persze újabbakat ejtettem el. Jó negyed óráig játszottuk ezt, többször újrakezdve, ők pedig kacagva próbálták az ügyetlen anyukájuktól elszedni a darabokat. Igazán jót nevettünk és jól szórakoztunk, a délután pedig nagyjából békében telt, és nem piszkálták egymás játékát.

Egy másik napon Zsófi fordult oda hozzám, hogy játsszunk megint enyém-enyém-et. Akkor már mindegy volt, mi a tárgy, épp egy pelenkacsomagot választott, a játék maga volt a lényeg.

Néha már Vili is mondja, hogy ilyet játsszunk. És ilyenkor addig játszuk ezt a játékot, amíg nevetnek rajta, amíg kérik, amíg nem oldódik a bennük összegyült feszültség a mindennapokban tőlük elvett játékokért, barátokért, lehetőségekért.

Fogmosó játékok

Tűz-víz-repülő - avagy tornaóra fogkefével

Zsófiék az ovis tornaórán a tűz-víz-repülő játékot játszották, és ezt persze a fogmosás első pillanatában kellett elmesélnie, mikor máskor. Nagyon lelkes volt, és bele is csúsztak apával a játékba, hogy a fogkefével is tűz-víz-repülőzzenek. A TŰZre volt a fogmosás, a VÍZre a fejére tette a fogkefét,  REPÜLŐre pedig az ölébe. És mindig Zsófi mondta a vezényszavakat, a fogkefe meg engedelmeskedett. Persze lehetett rontani is, olyankor nagy kacagás lett belőle. Aztán ez a játék napokig sláger volt. A fogmosás ugyan hosszabb ideig tartott, de legalább nem visítással, hanem nevetéssel telt.

Éhes fogkefe

Egyik este a fogmosásnál elmélyedtem a gondolataimban, és nem is nagyon szólaltam meg, csak rutinból mosni kezdtük. Zsófi kérte, hogy beszéljen a fogkefe. Nem volt sok energiám hozzá, így evidens dolgokat kezdtem mondani "fogkefehangon": Szia Zsófi, de örülök, hogy ma este is eljöttél hozzám. És nini, egyforma ruhánk van, én is rózsaszínben vagyok és a te pizsamád is olyan. Rajtam pingvinek vannak, a tieden mi van? Zsófinak nagyon tetszett ez a műsor, így a fogmosás előtt kialakult egy kis csacsogás a fogkefe és Zsófi között arról, hogy kinek milyen ruhája van, és hogy miben volt napközben, mi történt vele és mit evett. A fogkefe pedig nagyon éhes lett, és mind meg akarta kóstolni, Zsófi pedig hagyta. Azóta ez is rutinná vált, hogy fogmosáskor beszélget a fogkefével, elmesélni neki ezt-azt, és vagy elmondja ha nagyon finomat evett, vagy a fogkefének kell megtalálnia és kitalálnia, hogy milyen finomságok vannak Zsófi fogai között. Aztán kedvesen elköszönnek egymástól és várják a legközelebbi találkozást.

Karmesterkedés

Zsófi egyik fogmosáskor elkezdettt mindenféléket hadonászni a kezével, de először nem értettem mit szeretne. Aztán elmondta, hogy szerinte hol kellene még fogatmosni. Így ő lett a karmester. Mivel a rágófogak a legkritikusabb helyek nálunk, ezért azokra helyeződött a hangsúly. Mutatja a kezével, mint egy karmester, hogy éppen hol mossam fent-lent-jobbról-balról. Többször is visszatérünk egy-egy helyre, de a lényeg, hogy ő vezényel és ettől nagyon boldog. Én meg attól, hogy alaposan meg tudjuk mosni a fogakat.

Mégis felöltözünk

Egyik reggel nagyon nehezen indult az öltözködés. A pizsamából vetkőzés még sima ügy volt, de a lánykám egy szál bugyiban flangált a lakásban, és nem volt nyári hőség. 

Mivel náthás-téli nyavalyás idő van, nagyon szerettem volna, hogy minél hamarabb felöltözzön. Neki pedig mindig akadt valami kifogása: nem tetszik a szoknya, a harisnya, a pulcsi, nem jó - nem jó - nem jó, semmi se jó. Próbáltam a ruhákat kicserélni, próbáltam az öltözködést minden módon elősegíteni, de így sem volt jó. 

Tudtam, hogy itt más a gond, ez így nem orvosolható. Így azt mondtam, hogy "jaj, hát ahol nincs ruha, oda ragadnak a puszik". És már sorra puszilgattam is mindenhol, ahol értem. Látszatból ellenkezett, de nagyon élvezte. Aztán elkezdett öltözni, hogy megakadályozza a többi puszit, mert ahol ruha van, oda nem adok. Végül nagy nevetgélés és részemről nagy sajnálkozás közepette, hogy már nincs hova puszit adjak, felöltözött a gyerek azon a reggelen is.

15 perc közös játék - káosz helyett békés este

Ma egész nap dolgoztam, utána pedig egy, majd két gyerekemet ide-oda furikáztam. Este lett, mire a harmadikért odaértünk egy barátnőjéhez, és ő csatlakozott hozzánk.

Ezek azok a rohanós napok, amikor a család esti légkörét a "káosz" szó írja le a legérzékletesebben: az egyik ezt akar játszani, a másik valami mást, a harmadikat közös erővel nem hagyják játszani abban, amiben nem tudnak megegyezni, aztán valaki odacsap, egy másik kiabál stb. Én meg csak lesem, mikor lesz végre 8 óra, hogy ágyba dugjam őket. 

Ma reggel viszont a meghallgató párommal 15 percet nevettem, sírtam, nevettem, és ennyi feszültségoldás után készen álltam arra, hogy ma másként csináljam. Az autóhoz tartva a gyerekeim elkezdtek játszani egy kis piros fényű "lézer lámpával". A legnagyobb ide-oda világított vele, a két kisebb meg szaladt, hogy elkapja. Jó móka volt. Ugyan esett az eső, köd volt és hideg, mégis úgy döntöttem, akkor most ennek itt időt hagyunk.

"Játszhatok én is én is?" - kérdeztem, és persze nagyon megörültek. Hamar az lett a játék, hogy a fiam rám világított, ők meg próbáltak elkapni, és csapkodni a testemen a kis fénypontot. Sivítottam, mérgelődtem játékból, ami igazán felvillanyozta őket. Rohangáltunk ide-oda az utcán, és a mellette lévő kis parkban, aztán időmérőset játszottunk - mindenki kitalált valami fura futás fajtát - nagyobbik lányom pl. négykézláb szaladt - és lemértük, ki mennyi idő alatt tesz meg adott távot. Senkit nem zavart az eső, sem a hideg. Jó volt együtt lenni. 

Úgy 15 perc után azt mondtam, ideje hazaindulnunk. Még két időmérő kört kikunyiztak, aztán libasorban odavonultak az autóhoz, és beszálltak. 

Nem volt veszekedés, ki hova ül, és az ellen sem tiltakoztak, hogy be kell csatolni a biztonsági övet.

Hazaérve együtt leültek társasozni, amíg én megfőztem a vacsorát. A fiam végig csalt, amit a lányom nehezményezett, hangosan vitatkoztak, de megoldották. Mikor egyiküket arra kértem, szó nélkül jött sajtot reszelni.

Hát ennyi kellett - 15+15 perc - a békés közös estéhez. 

Perpatvar

Munka után hazahoztam a két lányomat a nagyitól, ahol a kicsi az egész napot, a nagyobbik pedig az iskola után a délutánt töltötte.

Már az autóban éreztem, hogy nem lesz könnyű esténk, a 7 évesem igen harapós hangulatban volt. Aztán haza érve annyira fáradtnak éreztem magam, hogy azt mondtam magamnak: lesz ami lesz, én bizony ledőlök a kanapéra pihenni. Pedig ilyenkor 10 perc játékkal általában sikerül áthangolni a kedvüket.

A várt "rossz eredmény" nem is váratott magára, a nagyobb rám telepedett, és haragosan azt mondta: "unatkozom!" "Jó" nyögtem válaszul. Nem ezt várta. "Anya! De én unatkozom!" - ismételte még dühösebben. "Hallom, kicsim" - feleltem én. Erre még mindig dühösen bebújt mellém a takaró alá, mire a kicsi, aki eddig elfoglalta magát, rögtön úgy érezte, ebből már ő sem maradhat ki, és szintén odafészkelte magát mellém. 

A nagyobb lányom erre teljesen kiakadt. Végre mellettem lehetett, megmutathatta a dühét, erre ez a másik beleavatkozik! "Menjen innen a Buci! A Buci olyan hülye kényes!" - kezdte kiabálni. De a kicsi se hagyta magát. "Nem is!" - próbált meg visszavágni, miközben rajtam keresztül már dulakodni is kezdtek egymással.

Hát igen, ez van akkor, amikor megpróbálom megspórolni azt a 10 perc játékot, amivel ki lehetne simítani őket. Most már muszáj volt cselekednem. Finoman csikizni kezdtem őket a hónuk alatt, hogy ne tudják egymást csápolni, közben öleltem is őket, és a tőlem telhető legvidámabban azt mondtam: "Imádom ezt a két vadegeret!". Nevetés. Folytattam: "Milyen remek, hogy két ilyen erős lányom van!", és közben tovább fenyegettem őket a csiklandozással, hogy ne bánthassák egymást. Még több nevetés. 

Már azt hittem, jóra fordultak a dolgok, mikor a nagyobb lányom megint a kicsire támadt: "De a Buci akkor is hülye!". Ez már sok volt. Buci sírva fakadt, és beszaladt a fürdőszobába. "Gyere vissza kicsim! Úgy megölelnélek!" - kiabáltam utána, hiába. "Haggyábéké!" - jött az ilyenkor megszokott válasz. Ránéztem a nagyobbra. Semmit se mondtam, csak néztem őt kérdőn, hogy akkor most mi legyen. "Akkor is hülye" - bukott ki belőle, de éreztem, hogy sajnálja, ami történt. "Szerinted hogyan csalogassuk vissza?" kérdeztem. "Nem tudom." - válaszolta.

Felálltam, ő jött utánam. Bucink ott ült a fürdőszoba hideg kövén, szomorúan. "Gyere!" - hívtam, de rám se nézett. "Gyere Buci!" - hívta a testvére is lelkesen. Erre már reagált: "Taxival". 

A legújabb taxi módi az, hogy egy erős vastag kötelet a földön ülve a karjai alá fűz, és én azzal húzom őt körbe a lakásban. Hoztuk a kötelet, húztuk a gyereket, már mosolygott is. "Most együtt" - kiáltotta a nagyobbik, és együtt helyezkedtek el a kötél végén. Nagy nevetés lett belőle, dőltek mindenfelé, ahogy próbáltam körbenavigálni őket a bútorok között. 

Vagy három kört mentünk, aztán én valami máshoz fogtam. Ők az este további részében a legnagyobb egyetértésben játszottak együtt.