"Nem akarok lefeküdni!" - és ami mögötte volt

A lassan négy éves kisebbik lányom évek óta a lefekvéshez köti az "érzelmi projektjeit". Amikor visszautasítja, hogy lefeküdjön aludni, biztos lehetek benne, hogy történt valami, bántja valami, és arra van szüksége, hogy egy jó nagyot sírjon, és kijöjjön belőle a feszültség.

Az utóbbi időben újra elkezdett furcsán viselkedni lefekvéskor. Nagyon ragaszkodott hozzá, hogy egészen szorosan mellébújjak, nem fekhettem oda a testvéreihez - ugyanabban a szobában -, nem fogadta el apát sem. 

Ideje volt kisimítani a dolgokat, mielőtt a félelme köré kezdtük volna szervezni mi

ndenki más életét is. Így egyik nap, amikor vacsoránál harmadszor is összeakaszkodott a testvérével, fogtam őt, bevittem a szobába, és leültem az ajtó elé. Persze azonnal sírni, toporzékolni kezdett. Követelte, hogy engedjem őt ki. "Majd egy kicsit később kimegyünk" - mondtam gyengéden, de határozottan. Egyre dühösebb lett. A kezében volt egy gyönygyből fűzött nyaklánc, azzal csapkodott szerte a levegőben. Teljesen kifordult magából, rettenetesen sírt, és egyre azt hajtogatta, hogy ki akar menni.

Ültem, és hallgattam őt. Már vagy 15 perce voltunk így. Én nem sokat szóltam, de ő időről-időre "cserélte a lemezt", először azt akarta, én is menjek ki vele, aztán pedig elkezdte azt ismételgetni, hogy ő nem marad a szobában, és nem fog aludni. Eltelt újabb 10 perc, és a testvére türelmetlen lett, szeretett volna már ő is lefeküdni, velem lenni. 

Bejött a szobába, mire a kicsi viharzása alábbhagyott, de látszott, még nincs túl rajta. Összekészülődtünk, aztán újra a hálószobába mentünk, olvastunk, stb. Mikor eljött a lámpaoltás ideje, a kicsi megint nagyon sírni kezdett. Tiltakozott, hogy ne kapcsoljuk le a lámpát. Sírt és sírt, de már nem dühösen, hanem inkább reszketve. Végül újabb nagy adag sírás után kibökte, hogy nem akar aludni, mert akkor rosszakat álmodik. Ott volt mellettem, szorosan hozzám bújva, és szívszaggatóan remegve zokogott.

A testvére persze faggatta, mit álmodik, mesélt a saját rossz álmairól, nekem is mesélnem kellett a rossz álmaimról. Ilyenkor abbahagyta a sírást, de még mindig nem engedte, hogy lekapcsoljuk a lámpát. 

Végül megkértem a nagyobbat, hogy ne akarjon többet segíteni, mert így sose fogunk aludni. Hagyja sírni a kistestvérét, ha pedig nem bírja hallgatni tovább, menjen ki apához. Azután arccal is odafordultam a négyéveshez, miközben tartottam a karomban, és azt szeretettel azt mondtam neki: "Kicsim,  most szépen lekapcsoljuk a villanyt." 

Erre persze megint rátört a félelem, és újabb zokogás következett. Hallgattam őt, és néha elismételtem a mondatot. Egy idő után rám nézett, és azt mondta, most már lekapcsolhatom a lámpát. Meg is tettem. Ő tovább sírt, teljesen hozzám bújva, míg el nem aludt. 

Reggel vidáman ébredt, azt mondta, ma nem álmodott rosszat. Azóta gyakran sír így este, de már anélkül, hogy előtte veszekedne, vagy tiltakozna. A lámpaoltás pillanata az, amikor szüksége van még arra, hogy így oldja a félelmét. De ezen túl, az életünk újra tágabb keretek között zajlik.

Csalódás után...

A gyerekek strandon voltak a nagyszülőkkel, napközben dolgom volt, majd késő délután én is csatlakoztam hozzájuk. A fiam szeretett volna vizicsúzdázni, amit a nagyszülőkkel nem lehetett, mondták neki, hogy

azt csak apával. (A helyzet az, hogy ehhez legalább három felnőtt kell, aki felkíséri a csúzdához, aki várja lent, és aki vigyáz addig a tesójára. Anyukám pedig nem tud úszni és a vízbe nem szívesen megy be.) 

Talán ebből azt gondolta, hogy az apukája is jön majd a strandra, mindenesetre biztosan vágyott rá, mert az utóbbi időben nagyon keveset tudtak együtt lenni. Kérlelt, hogy menjek vele csúzdázni és kérdezgette, hogy mikor jön már apa. Én elmagyaráztam neki, hogy most nem lehet és apa most nem tud jönni, de az észérvek már nem hatottak, sírni kezdett, egyre hevesebben, lefeküdt a földre a homokba. 

Én leguggoltam mellé és szerencsére eléggé ki tudtam zárni a figyelő tekinteteket ahhoz, hogy vele tudjak lenni. Időnként újra elmondtam, hogy sajnálom, de most nem tudunk csúzdázni és felajánlottam, hogy bemegyek vele a vízbe, csak úgy pancsolni. Ez persze nem volt jó, csak még jobban sírt. De idővel azért lassan csendesült a sírás, kérdeztem, hogy kér-e enni. Erre bólintott, de maradt a földön. Kérdeztem, hogy odavigyem-e, erre is bólintott. Úgyhogy felkaptam az óriásbébit, leültünk a pokrócunkra enni. 

Akkor már volt kedve bejönni velem a vízbe. Most tanul úszni, nagyon élvezte, hogy úszógumi nélkül lehet. Jó sokáig bent voltunk, pedig a víz már elég hideg volt. Aztán lassan elindultunk hazafelé, azt gondoltam, hogy az egész napos strandolás után el fog aludni az autóban, ahogy ez gyarkan megesik. De nem ez történt.

Mikor hazaértünk, én lefeküdtem, mert én már nagyon fáradt voltam. Ő pedig betakargatott, és kitalálta, hogy ő most orvos, de nem a szadista  fajta, aki injekciókat osztogat és fájdalmas vizsgálatokat végez, hanem kedves, gondoskodó. Majd mikor ennek a játéknak vége lett, lefeküdt mellém, majd egyszercsak megszólalt: anya, én rájöttem, hogy hogy működik a légkondícionáló. 

Iszonyú fáradt voltam, szerettem volna már aludni, kissé bosszankodtam magamban, hogy neki honnan van még ennyi energiája, de közben persze tudtam, hogy a délutáni nagy érzelmi nagytakarításnak volt ilyen hatása, aminek azért nagyon örültem, és büszke voltam rá, hogy ilyen okos. 

Engem is hallgasson meg valaki!

Egyik nap sok feszültség volt bennem tennivalók, emberekkel való beszélgetések, félreértések és félrekommunikálások miatt, ami kihatott a gyerekekkel való együttlétemre is. Pattantam minden apróságra, én is kötözködtem, éreztem, hogy ez nem jó. 

Szerencsére aznapra esett a meghallgatópárommal egy beszélgetés, amire tudtunk bőven időt szánni. Elmondhattam a konfliktusaimat, a mélyére áshattam annak, hogy miből is erednek igazán ezek a rossz érzések, jól kikiabáltam és kisírtam magam, a végén pedig (fizikailag is) leráztam magamról az egész feszültséget. Még nevettünk párat a meghallgatópárommal, és a búcsúzás után annyira felszabadult és jókedvű voltam. 

A délelőtt még bosszantónak tartott apróságokat délután már nevetve, mosolyogva fogadtam a gyerekeimtől, és sokkal jobbat is játszottunk együtt. 

Mi kellett ahhoz, hogy a lányom végül apával akarjon aludni

Nyár közepe óta - egy nagy felújítás miatt - nagyon kevés időt töltenek a gyerekek az apukájukkal, ami miatt persze sokkal jobban "rám szoktak".

Valamelyik este szerettem volna elmenni vásárolgatni pár helyre, gyerekek nélkül, miután apa hazajött. Csakhogy Villő (3 éves) éppen azelőtt ébredt, hogy elindultam volna. Eleve nyűgös volt, és nem akart elengedni, nagyon sírt.

Én elgyengültem, és kérdeztem, hogy jön-e velem. Persze igent mondott. Elkezdtem öltöztetni, készülődni, de közben egyre rosszabbul éreztem magam, hogy nem így terveztem ezt az estét, semmi kedvem őt boltról-boltra rángatni, cipelni. Ezeknek a gondolataimnak hangot is adtam, úgyhogy a férjem közbelépett, és mondta, hogy akkor Villőt hagyjam itthon. 

Nem igazán tudtam eldönteni, hogy mi legyen. A tehetetlenségtől - és az elmúlt időszak stresszétől - dühöngtem, sírtam, azt is mondtam, hogy menjen ő, én itthon maradok a gyerekekkel, de igazából nem tudtam magammal sem dőlőre jutni. 

Aztán gondoltam, oké, megyek egyedül. Villő meg iszonyúan sírt, hogy nem akar otthon maradni. Az apja felvette és igyekezett meghallgatni a sírását, és bár egyszer elvesztette a türelmét és rákiabált, de aztán rögtön bocsánatot  is kért, és igyekezett támogatóan vele lenni. 

Én meg csak álltam ott, néztem őket, és még mindig nem tudtam, hogy mi legyen. Aztán úgy éreztem, hogy az nekem nem lesz kikapcsolódás, ha Villőt ilyen állapotban hagyom ott. Úgyhogy végül az lett, hogy mind együtt elindultunk. Mire a boltba értünk, az már oké volt Villőnek, hogy én egyedül megyek be a boltba, ők meg apával addig egy másikba (igaz, hogy be lett ígérve, hogy választhat rágót). 

Ennek az elég félresikerült helyzetnek - és főleg benne a félig-meddig sikerült meghallgatásnak - aztán mégis lett eredménye. Villő este az apukájával akart aludni. Ilyen talán még soha nem volt korábban. Következő este meg nagyon jót játszottak hármasban (Villő és a testvére) az apjukkal. Én csak annyit mondtam, hogy nagyon fáradt vagyok, én most nem szeretnék játszani, és gond nélkül elfogadták. 

Van, hogy dühöngeni kell

Kicsit döcögősen ugyan, de kb. működik nálunk az a rendszer, hogy egy héten egyszer vagy kétszer megszervezem, hogy valaki(k) lefoglalja két gyerekemet, míg én egy harmadikkal legalább 20 perc Gyerekidőt tartok. Ez az egyetlen módja annak, hogy kiszámíthatóan, és ne csak épp-amikor-alkalom-adódik módon Gyerekidőt tartsak velük, és a tapasztalatom az, hogy az eredmény - kiegyensúlyozott, többnyire békésen együtt játszó testvérek - ezerszeresen megéri a befektetett energiát.

A középső lányom (hamarosan 8 éves) mindig nagy örömmel készül ezekre a napokra. Ráadásul ez alkalommal valóban csak ketten voltunk, nem úgy mint máskor, amikor egy kedves bébiszitter igyekszik lefoglalni két gyerekemet, amíg én egy harmadikkal hallótávolságon belül örömködni próbálok. 

Hazaért az iskolából, és egyből kérte a "Réka időt". Tudtam, hogy hamarosan megjön a nagyi a kistesóval, ezért én is azonnal kézbevettem a stopperórát, hogy beállítsam rajta az ő osztatlan figyelmet jelentő 20 percét. Ám kikapta a kezemből, és dühösen azt mondta: "Ne! Még nem találtam ki, mit akarok játszani!" 

Visszavettem az órát, és kedvesen azt válaszoltam, hogy nem baj, majd közben kitalálja. 

Erre robbant a bomba. Dühöngő ámokfutóvá változott, nekem esett, és azt követelte, hogy ne indítsam még el az órát. Nekem esett, megpróbált megütni, és dühöngve-zokogva kiabálta, hogy elrontottam a Gyerekidejét. 

Milyen jó, hogy a Kapcsolódó nevelés tananyag része, hogy elmondják szegény naiv, igyekvő szülőknek, hogy a Gyerekidőt a gyerekek nem mindig játszásra használják - de mindig arra, amire épp szükségük van. Különben most elég rosszul és kiábrándultan érezném magam - én itt teperek, és ez a hála?

Lányom közben beviharzott a hálószobába. Utánamentem. Már elbújt a takaró alá, hogy ott sírjon, de erre előörvénylett, és újból rámvetette magát. Nagyon, nagyon dühös volt. Rettenetesen haragudott, hogy elloptam az idejéből. Bántani próbált, karmolni, rúgni, harapni. Gyakorlott mozdulatokkal hárítottam mindent, hogy senkinek ne essen bántódása. Közben néha annyit mondtam, hogy "kicsim, itt vagyok!", meg hogy "sajnálom". 

Aztán megszólalt a stopperóra, ami a Gyerekidő végét jelezte, és a dühöngése is alábbhagyott. Még mindig haragudott, de már nem akart bántani. Mondtam, ha akarja, játszahtunk valami, míg a nagyiék megjönnek, de elutasította. Helyette hüppögve elkezdte elmesélni, hogy aznap hogyan csúfolta ki egy osztálytársa. Így a dühe is több értelmet nyert számomra is.

Végül amikor végül tényleg befutott a kistesója, nagy örömmel fogadta. Szinte azonnal játszani kezdtek - ami mostanában, mióta újra iskolaidő van, nem olyan gyakori. A nagyobbik lányom gyakran a kicsin akarja levezetni az iskolai feszültséget. Semmi komoly, "csak" egy kis piszkálódás itt, egy kis beszólás ott. Épp elég ahhoz, hogy a kicsi se legyen boldog önmaga. 

De ez a nap más volt. Gyönyörűen játszottak együtt, épp, mint a nyáron. Mégis csak hatott a "gyerekidő" csodaszer.

Másnap, amikor az ágyban hengergőztünk a nagyobbik lányommal, és már egész sokat nevettünk, óvatosan felhoztam az előző napi "vihar" témáját. "Gyönyörűm, elmondhatom a gondolatomat a tegnapi Gyerekidőről?" - kérdeztem óvatosan. Bólintott. "Szerintem te arra akartad használni az idődet, hogy dühönghess, nem?" - folytattam még óvatosabban. 

A választ már nem is egy 8 éves kislány, mint inkább egy ereje teljében lévő oroszlán bődülte el: "Igen!!!! Lehet!!!" 

Hát igen, van, hogy dühöngeni kell.

A "nem megfelelő ajándék" (egyik) esete

Talán nem én vagyok az egyetlen, aki gyomorgörccsel gondol a különböző ajándékozós alkalmakra. Egy ideig még lehet értelmes és a családot nem csődbe vivő ajándékokat vásárolni, de pár év és néhány gyerek, tetőzve az erősödő csoportnyomással, és már csak (még az eddigieknél is inkább) felesleges és méregdrága kívánalmak maradnak a listán. Na, azt azért meg mégsem. 

Így - a mi családunkban legalábbis - egyre többször futunk bele a "nem megfelelő ajándék esetébe". 

És persze megint megtörtént.

Gyakran utazom el pár napra külföldre, és ilyenkor hozok a gyerekeknek valami apróságot - Angliából Jelly Beans-t, Csehországból ostyalapos édességet stb. Mostani utamon viszont leghamarabb a visszaúton a reptéren kerültem bolt közelébe, ahol pont ugyanazokat a dolgokat árulták, mint itthon, csak sokkal több pénzért. Szerencsémre találtam hétszínű (!) tollat, három különféle kivitelben, és bár sejtettem, hogy ez a nagyfiamnak nem biztos, hogy annyira tetszeni fog, megvettem őket. Biztos ami biztos, vettem még diós datolyakrémet is, ajándékügyi tűzoltás esetére.

Otthon a gyerekeim (10, 8 és 3,5 évesek) nagy örömmel fogadtak, és persze rávetették magukat a csomagomra - "anya, mit hoztál?!". Átnyújtottam a tollakat. A lányoknál eléggé betalált (bár persze a 8 évesemnek jobban tetszett a húga tolla, mert azon bárány volt, az övén meg "csak" egér). De a fiam, a legidősebb, épp csak kézbefogta, már dobta is le az asztalra, és közben sírásra görbült a szája.

"Én finom édességet akartam!" - mondta csalódottan és szemrehányóan. Áldottam az eszem a datolyakrémért, bár gyanítottam, hogy ezt most nem úszom meg ennyivel. Hogy is tehetne rendbe egy datolyakrém 5 napnyi anyahiányt!

És erre mondják, hogy "így legyen ötösöm a lottón!". "Utálom a datolyakrémet! Csak te szereted!" - sírta vinnyogva az elsőszülöttem. "Én valami finom édességet kértem!" Próbáltam röviden elmondani neki, hogy nem volt nyitva bolt, és hogy a hétszínű toll olyasmi, amire én mindig is vágytam, és úgy gondoltam, talán neki is tetszeni fog. Persze ettől semmi sem változott, tovább sírt. Tudtam jól, épp ez a sírás az, amire most szüksége van. Utána majd más színben látja a világot.

Mivel az apukája - aki 20 másodperc alatt akad ki ettől a frekvenciától - szintén ott időzött a konyhában, fogtam a gyerekem, és bevittem a hálószobába. Készségesen jött velem, és közben tovább sírta panaszait. "Csak egy ilyen hülye tollat hoztál, meg hülye datolyakrémet, én ezeket utálom!" - zokogta. Leültem vele az ágyra, finoman átöleltem, és továbbra is csak annyit mondtam néha-néha, hogy sajnálom, hogy nem sikerült örömet szereznem neki. Belőle pedig ömlött ki a csalódottság, hogy bezzeg a húgainak olyat hoztam, ami nekik tetszik, de neki miért nem hoztam valami mást, és hogy nem hiszi el, hogy nem volt nyitva bolt... stb. stb. stb.

Üldögéltem mellette és hallgattam őt. Vagy 10 percig tartott ez így, mikor egyszer csak az egyik mondat közepén elnevette magát. Aztán felállt, és kiment a konyhába. Én még ott maradtam ülve. Ezelőtt is már nagyon fáradt voltam, jó volt még így üldögölni, csendben. 

De a fiam már jött is be a hírrel, fülig érő szájjal: "Anya, ebbe méz is van keverve! Ez finom!"

Ha most ez nem egy blogbejegyzés, hanem egy cikk lenne, itt elidőznék azon, hogy micsoda csodafegyver a fogyasztói társadalom visszásságaival szemben az, ha egyszerűen meghallgatjuk a gyerekek sírását. 

De mert ez nem egy cikk, hanem történet, azzal kerekítem le, hogy azóta (10 napja) se a toll, se a datolyakrém, se a hiányzó "finom édesség" nem került többet szóba. Viszont annál többször kéri a fiam, hogy tartsunk "Áron időt". Hiszen ez az, amire igazából szüksége van, és én úgy örülök, hogy ezt ő is így érzi, így tudja.

Hogyan segítettem a fiamnak festeni

Fiamnak nem igazán jó a kézügyessége, a kortársaihoz képest nem tud olyan jól rajzolni, festeni, de nem is ez az igazán lényeges, hanem hogy nem tud olyan jól, ahogyan ő szeretne. Úgy érzi, nem tudja az elképzeléseit megvalósítani. Ezért elég ritkán foglalkozik ilyesmivel, és elég hamar feladja, abbahagyja ezt a tevékenységet. 

Egy alkalommal festeni szeretett volna. Jó sokáig kevergette a színt, majd hozzálátott. Néhány ecsetvonás után közölte, hogy befejezte, már nem akar festeni. Először mérges lettem, mert a festés nem kis előkészületeket kíván tőlem, és utána a romokat is nagyrészt én takarítom el, és úgy éreztem már megint feleslegesen kell ezt megcsinálnom. 

De közben tudtam, hogy nem velem akar ezzel kiszúrni, hanem elkeseríti a kudarc és nem tud egyedül megküzdeni ezzel a dologgal, ezért úgy döntöttem, megpróbálok segíteni. Leguggoltam mellé: itt van még ez a sok szép festék, amiket kikevertél, miért nem festesz még ezekből is valamit? Igyekeztem nem számonkérő lenni, inkább csak felvetni a lehetőséget. 

És akkor kifakadt, sírt: mert nem lett jó, neki ez nem megy. Nézzem meg, hogy házat akart festeni, de nem sikerült, kéz lett belőle. Mondtam neki, hogy menni fog, csak próbálni, gyakorolni kell. Korábban ha valamit nem akart, nem volt kedve, nem erőltettem, elfogadtam, hogy most ezt nem szeretné (vagyis próbáltam ezt mutatni, mert sokszor zavart, hogy miért adja fel ilyen könnyen.) 

De most úgy éreztem, talán segítene, ha kicsit „erőltetném”, persze úgy, hogy ott vagyok mellette, támogatom. Ő sírt, én pedig ültem mellette, a vállára tettem a kezem, de úgy, hogy közben a festőkészlet felé fordultunk. 

Akkor előállt azzal az ötlettel, hogy fogjam a kezét, és fessünk együtt. Ennek nem igazán vagyok híve, de ha ő kéri, hát legyen. Együtt festettünk egy házat, amivel nagyon elégedett volt, nevetett, majd a kéményt már egyedül festette meg. Most már mindketten jó érzéssel pakoltuk el a festékeket, a képeket pedig még kint hagytuk száradni. 

Néhány perc múlva a fiam rámutatott az „elrontott” festményére: nézd anya, ez olyan, mintha egy ragtapasz lenne a kézen! Most már tudta értékelni a munkáját, amire korábban szinte rá sem tudott nézni.

Kézrátétellel oldottam meg

2,5 éves kislányom szeret veszélyes tárgyakkal a kezében rohangálni (hurkapálca, kötőtű), amiket se szép szóra, se autoriter utasítgatásra nem igazán szokott odaadni. Ezért többnyire kikapom a kezéből és elteszem nehezen elérhető helyre, amin ő többnyire mérgelődik egy kicsit, majd folytatja a rohangálást, és időnként megpróbálja visszaszerezni a tárgyat. 

Nem voltam elégedett ezzel a megoldással, de legalább az azonnali veszélyhelyzetet elhárítottam. Egyik délelőtt vásárolni voltunk, fonalakat szerettem volna válogatni és teljesen kiborított azzal, hogy levette a polcokról a fonalakat, eldobálta, labdázott velük. Hiába kértem először szépen, majd egyre mérgesebben, hogy a fonalakat hagyja a polcokon (megnézheti, megfoghatja, de ne vegye le) teljesen hatástalan volt. Frusztrált, hogy ennyire nem veszi figyelembe a kérésemet, kellemetlen volt a szituáció az eladó és a többi vásárló előtt is, és nagyon szerettem volna végre belekezdeni egy újabb alkotásba és ehhez fonalakat vásárolni, de így nem ment. Néhány fonalat bedobáltam a kosárba, gyorsan fizettünk, majd mérgemben csak kiabáltam vele egészen hazáig. 

Miután úgy-ahogy lenyugodtunk, egy esernyővel kezdett játszani. Ezt egy darabig hagytam, de egy idő után úgy ítéltem meg, hogy ez nem igazán jó játék, nem való a lakásba, megkértem, hogy tegye el. 

Közölte, hogy nem, ő tovább szeretne játszani az esernyővel. Szóval az egész délelőtti veszekedés és hegyibeszéd semmilyen hatással nem volt rá, legalábbis nem a kívánt hatást értem el vele, ami persze igazából nem is olyan meglepő, de az ember mégis reménykedik, hogy elég lehet a szülői tekintélyt bevetve valamilyen nem kívánt viselkedést megszüntetni. 

Úgy éreztem, hogy ez így már nem mehet tovább, nem szeretnék vele örökké harcolni valamin, úgy döntöttem, kipróbálok valami mást. 

Rátettem a kezem az esernyőre és amilyen nyugodtan csak tudtam, mondtam neki, hogy az esernyőt el kell tenni, rájöttem, hogy nem jó ezzel a lakásban játszani, valaki megsérülhet és az esernyő is tönkremegy. Nem rángattam, nem kaptam ki a kezéből, csak határozottan tartottam és nem engedtem, hogy elvigye. Először kicsit tiltakozott, ne tegyük el, még szeretne játszani vele, de nem rángatta ő sem, csak tartotta, majd szép lassan elengedte, és engedte, hogy összecsukjam és letegyem. „Gyere, bújj inkább ide” - mondtam. Ő bekuckózott mellém, én horgoltam, így ültünk egy darabig, amikor felálltam valamiért, kérte, hogy maradjak mellette. 

Ennek az apró kis változtatásnak a módszerben, hogy nem veszem el a veszélyes tárgyat, csak fogom, nagyon nagy hatása volt. Valószínűleg sokkal nyugodtabban zajott volna délelőtt a vásárlás, ha ez már akkor is eszembe jutott volna.

A "csak anya" gyakran annyit jelent: "Apa! Hiányzol!"

Hónapok óta küzdünk azzal, hogy a két és fél éves kisfiunk nem hajlandó semmit az apjával megcsinálni, még a legapróbb dolgokat is "csak anya". Rendszeresen előfordult, hogy ingerlékeny lett, amikor az apja hazajött a munkából, csapkodta őt, vagy kiabált, hogy "apa ne jöjjön haza". 

Nemrég a párommal elolvastunk egy cikket a Hand-in-Hand Parenting oldalon erről a témáról, és tudtuk, hogy ilyenkor újraéli a tőle való mindennapi elszakadás élményét. Azt is megértettük, hogy arra van szüksége, hogy ezt a rossz érzést kisírhassa, kitombolhassa magából apának.

Egyik hétvégén, amikor Bende a kezemet fogva kinyomta a kakit a pelusába, megkértem a férjemet, hogy vigye ki a fürdőszobába popsit mosni. A gyerek üvölteni kezdett, hogy ne apa vigyen ki, anya mossa ki. A férjem nagy levegőt vett, felemelte, bevitte a fürdőszobába a kapálózó gyereket, becsukta az ajtót, és békés, szeretetteljes hangon azt mondta neki: "kicsim, anya most elfoglalt, most apa mossa meg a popsidat". 

Mialatt a kisfiunk hosszasan sírt és verte az ajtót, a párom vele maradt, próbálta körülvenni őt a karjával, és közben mondogatta neki: "tudom, hogy nagyon szereted anyát, de apa is nagyon szeret téged, itt vagyok veled". Legalább háromnegyed órát sírt, mire sikerült összeölelkezniük, és megszabadítani őt a kakis pelustól. 

Ez az egy alkalom máris nagyon sokat számított, hetekre megoldotta ezt a problémát, utána legalább két hétig minden egyes nap örömmel fogadta őt, amikor hazaért a munkából. Azóta egyrészt a férjem is figyel rá, hogy minél több közös játékra kerüljön sor, másrészt már ő is tudja és érti, hogy időről-időre kell egy nagy kiborulás, amikor a kisfia neki önti ki a szívét, neki mondja el a tőle való gyakori elszakadás fájdalmát. 

Sírós bevásárlás

Mostanában nagyon sok felnőtt tennivaló volt a napjainkban, a gyerekek inkább csak voltak mellettünk, mint velünk. Év vége is van, és kezdtem érezni, hogy Zsófinak már nem sokáig tartható békében ez az állapot.

Egyik nap el kellett menjek bevásárolni, és gondoltam magammal viszem őt is, hátha tudunk egy kicsit beszélgetni, kapcsolódni. Tudtam, hogy van esély kiborulásra, de fel voltam készülve rá.

Beszélgettünk az odaúton, rászántuk az időt, hogy Zsófi nézelődős tempójában haladjunk. A bevásárlás után elmentünk egy bizsubolt előtt és be akart menni. Megbeszéltük, hogy nem veszünk semmit, de bemehetünk szétnézni. Tényleg sok szépség volt, alig győztük nézegetni, és az egyik mesemárka hősével díszített sorozatért teljesen odavolt. Kezdődött a kérlelés, hogy légyszi-légyszi vegyünk ezt, azt meg amazt. Tudtam, hogy most határt kell szabni. 

Megbeszéltük, hogy kiválaszthat egyet, és majd legközelebb megkapja. De nem is tudott egyet kiválasztani, neki nem volt elég egy, rögtön hármat, de leginkább hatot szeretett volna. Végül már semmi sem volt jó, és mondtam, hogy akkor most kimegyünk. A bevásárlóközpont előtt sikerült elengednie magát, és kiszakadt belőle a világfájdalom. Csapkodott, rúgdosott, a fejemhez vágott mindent, sírt és kiabált. 

Türelmesen, szeretettel meghallgattam - bár nem volt könnyű ott a tömegben, az emberek figyelme közepén, és általában nem is viselem jól az az ilyen helyzeteket, de most nem ért váratlanul, készültem rá, így könnyebb volt. Ahogy csitult, közeledtem felé, néha már kért ölelést, majd újabb és újabb sírásrohamok és fenyegetések ("nem játszom soha többé veled") szakadtak ki belőle. 

Végül leültünk egy padra, még ölelgettük egymást, megterveztük, hogy milyen hajpántot veszünk legközelebb együtt, és kézenfogva, nevetgélve hazamentünk. 

"Akarok!" - balatoni hiszti

Apa sokat dolgozott mostanában is, és ráadásul épp úgy alakult, hogy két egymás utáni hétvégét is a kisfiúnk nélkül kellett töltenünk. Biztos voltam benne, hogy meglesz ennek a böjtje.   Hét közben tartottam vele kettesben óvoda-mentes gyereknapot , minden reggel és este ovi után gyerekidőt is, amikkel sokat tudtunk csendesíteni a hullámokon, de saját tapasztalataimra alapozva, biztos voltam benne, hogy az első hármasban töltött hétvégénk pokoli lesz.

Hogy egy közhellyel éljek:  így legyen az embernek ötöse a lottón! (Csak lottózzon.)

Péntek este már előre készültem lelkiekben, és elmondtam a férjemnek, hogy a hétvégénk valószínűleg borús, könnyzáporos, dührohamokkal terhelt és legalább egy nagy kiborulásban csúcsosodó majd derűsre váltó lesz. Arra kérem, ha a hiszti-vihar fölénk ér, hagyjon minket kettesben (elég kimerült volt már így is), húzódjon biztonságos helyre és várja ki, amíg elül a vihar és kiderülünk.

Szombaton még egy kötelezően-ajánlott program miatt le kellett mennünk a Balcsira és gondoltuk a kellemeset a hasznossal milyen klassz is lesz összekötni?!   Miután lejárt a program- ahol azért megint viselkedni kellett- elindultunk a partra sétálni, siklókat kutatni (oké, ezt pont nem vártam), játszóterezni és mókázni.  

Bő órás nevetgélés, vidám, felszabadult együttlétes játszóterezés után a kisfiúnk úgy érezte, hogy már eléggé közel kerültünk megint egymáshoz és megmutathatja a nehéz érzéseit, hogy mi is van valójában benne és  persze rá is zendített amikor leindultunk, hogy a hajókat megnézzük a kikötőben.

B: Hajózni akarok!

Anya: Kicsim, ez volt az utolsó járat, legközelebb.

B: Jó, akkor horgászni akarok!

Anya: Rendben! Mi lenne ha keresnénk egy jó kis botot hozzá?

B: Nem, az nem jó! Olyat akarok, mint a bácsié! És, nem, nem horgászni akarok, hajózni akarok, most! MOST!

Anya: Kicsim, most nem tudunk, de odamehetünk a hajóskapitányhoz, hogy megkérdezzük megnézhetjük-e a hajót a kikötőben.

B: NEM! NEM! MOST HAJÓZNI AKAROK! Vagy, FAGYIZNI! FAGYIZNI AKAROK MOST! NEM! JÁTSZÓTEREZNI MÉG! ……

Bizony odaértek  a sötét viharfelhők a fejünk fölé. Apa erre belépett a képbe és kissé már türelmét vesztve mondta, hogy jó, akkor vissza az autóhoz és indulás!

Őszintén bevallom már fáradt is voltam, fizikailag sem a csúcson és kicsit reménykedtem, hogy nem kell a hiszti-kezelést végigzongoráznom a balatoni turistasereg és jobbnál-jobb szülő előtt itt az utcán,  ezért még egy utolsó kétségbeesett figyelem elterelést próbáltam, amikor a jásztó előtt haladtunk el megint és kérte, hogy egy kört még hagyjuk mászni.

Miután szinte leesett a mászókáról a második lépcsőfok után,  már beláttam, hogy eljött a vég, nem tud már koncentrálni, esik- kel, így  levettem a mászókáról és ahogy elindultunk rá is zendített órisái rúg-kapálás közepette.

B: Fagyit akarok! Hülye! Utállak! Hülye vagy! Hagyjál!.........!!!!!!

És így ment ez a Balcsi parton, a játszótér mellett egy bokor mögé húzódva kettesben, amíg le nem higgadt annyira, hogy be tudtam cipelni a pár méterre parkoló autónkba.  (Apa közben már a játszótérnél előrement és beült  a vezetőülésre,  de amint mi odaértünk akkor ő kiszállt és arrébb húzódott, várta amíg elvonul a vihar.)

Az autóban aztán ment tovább a ribillió:

B: Fagyit akarok! Horgászni akarok! Utállak ha nem veszel nekem fagyit ! Széttöröm az autót!.......stbstb…..

Közben igyekeztem vigyázni az épségére a hátsó ülésen, az ölemben tartva és gyöngéden, de szorosan magamhoz ölelve, miközben ő vonaglott. Igen, igen, az anyák még ilyen bűvészmutatványokra is képesek!

Nekem végtelen hosszúnak tűnő percek után lecsillapodott és össze tudtunk végre nyugodtan ölelkezni.  J

B: Anya éhes vagyok!  - Szipogta. -  Most már mehetünk enni! De, Anya, ugye az Apa most már csak velünk lesz ?!

Hát persze. J Mert hosszú volt ez a jó pár nap Apa nélkül….

Egy elnyújtott, kínlódós nap végén aztán egy nagyon felszabadult, vidám vacsorát tudtunk enni egy étteremben és mire kiértünk az autópályára már egy békésen szundikáló fiúcska ült mellettem! 

Másnap délelőtt azért kettesben hagytam a fiúkat egy apa-fia délelőttre, hogy közeledjenek egymáshoz - és persze azért is, hogy én is rehabilitálódjak! 

Tévé helyett meghallgatás

Egyik hétvégét a nagyszülőknél töltöttem a gyerekekkel. Férjem háromnapos kirándulásra ment a barátaival, én is igyekeztem behozni az elmaradásaimat, vásároltam amíg a gyerekek a mamával voltak. Harmadik nap délelőtt sokat voltak a kertben, a nagy megtanult biciklizni, a kicsi pedig megkapta a futóbiciklijét, délután pedig vendégségben voltunk (még mindig apa nélkül), ott is rengeteget bicikliztek, motoroztak és mászókáztak. Jól elfáradt mindenki, és három napig kevés személyes figyelmet kaptak a gyerekek tőlünk, szülőktől, szóval számítottam már az ilyenkor szokásos menetrendszerűen bekövetkező kiborulásra. 

Otthon este Villőnek nem akaródzott az asztalhoz jönni vacsorázni, nyafogni kezdett, hogy tévézni akar. Na ez már biztos jele volt annak, hogy valami nincs rendben. Mivel a hétvégén volt alkalmam néhány nyomasztó dolgot elintézni és kicsit töltődni, illetve nem ért felkészületlenül a dolog, teljesen nyugodt tudtam maradni. 

Felvettem Villőt, kivittem a konyhába és nyugodt hangom mondtam neki, hogy most nem nézünk tévét, most vacsorázunk. Ő erősen sírt és kiabálta, hogy tévé, tévé. Én kitartottam, és időnként megkérdeztem, hogy szeretne-e vacsorázni, vagy inkább lezuhanyozni és lefeküdni aludni. Ő csak sírt és sírt a karomban és hajtogatta, hogy tévét akar nézni. Majd a sírás lassan alábbhagyott és azt mondta, hogy szeretne bemenni a szobába. Mondtam, hogy jó, de én maradok a konyhában, szeretnék vacsorázni. Beleegyezett. Bement a szobába, lefeküdt, és betakarózott. 

Néhány perc elteltével mikor éppen arra gondoltam, hogy bekukucskálok hozzá, megnézem hogy van, esetleg elaludt-e, egyszer csak széles mosollyal berobbant a konyhába: „Lányok, ezt nézzétek” - és elkezdett bohóckodni. Majd felkéredzkedett az ölembe és megvacsorázott velem. A nagy fáradtság, vagy ami legalábbis annak tűnt, hirtelen elillant. Ezután együtt fürödtek a bátyjával (erre régen volt példa), jó egy óra eltelt még, mire tényleg ágyba került és elaludt.

Az életöröm receptje egy háromévestől

Rendhagyó módon a három éves legkisebbünk délután vagy jó két és fél órát aludt. Ilyenre - hogy délután aludjon - jó ideje nem volt példa. Mikor felébredt, kijött a nappaliba, összekuporodott az ágyon, és sírdolgálni kezdett, hogy fázik. A nővére betakarta. Kicsit csendben volt, aztán a piros kistáskája hiányán kezdett sírni. Nővére azt is előkereste neki. 

Eközben én palacsintát sütöttem, így csak néha-néha tudtam odamenni hozzá, puszit adni neki, és kínálgatni, kér-e palacsintát. A közeledésemre szinte kivétel nélkül azzal válaszolt, hogy bebújt a takaró alá. Tudtam, itt hamarosan "helyzet" lesz, de még vagy 20 palacsintányi tészta hátra volt, ezért inkább a könnyebb ellenállás irányába mentem, és igyekeztem minden kérésének eleget tenni. Hátha nyerek annyi időt, hogy végezzek a palacsintákkal. 

De ha Virágocskának rossz érzései vannak, azt nem szereti bent tartogatni. Sírt, mert - kérése szerint - lekváros palacsintát kentem neki, nem kakaósat (amit nem kért). Sírt, amiért nem a "jó" végéről kezdtem vele etetni a palacsintát. Sírt, amikor odavettem magam mellé a konyhapultra - amibe előtte beleegyeztett - és nem mentem ki vele a teraszra. Sírt, mert palacsinta helyett mégis inkább húslevest kért, és sírt, mert az először túl hideg, majd melegítés után túl forró lett neki. Én meg váltogatva sütögettem a palacsintákat, teljesítettem a kéréseit, és figyeltem a panaszait, simogattam együttérzően a buksiját. 

Mikor végre befejeztem a sütést, eljött az ideje, hogy tényleg odafigyeljek rá. "Menjünk ki a teraszra!" - sírta. "Jó!" - feletem én. Mozdultam, hogy kinyissam az ajtót, de megelőzött, ő akarta. Viszont hiába próbálta, nem sikerült neki. Teljesen kiborult, dühösen toporzékolni kezdett, és azt kiabálta, hogy kint akarja megenni a palacsintát. Csapkodta az ajtó üvegét, és csúnya szavakat kiabált. Mikor újra felajánlottam, hogy én szívesen kinyitom az ajtót, beviharzott a hálószobába, és magára húzta az ajtót. 

Utánamentem. Állt az ajtó másik oldalán és hüppögött. Több, mint fél óra is eltelt már azóta, hogy felébredt, és ez ment. Segíteni szerettem volna neki, és tudtam, először ettől minden egy kicsit rosszabb lesz. Nem először voltunk ebben a helyzetben: az ajtó két különböző oldalán.

A papucsom orrát befeszegettem az ajtó nyílásán, így az vagy 5 centire kinyílt. Virág ezen borzasztóan kiakadt, toporzékolt, tolta volna vissza az ajtót, nekifeszült, zokogott, és kiabált, hogy hagyjam békén. Én meg ott kuporogtam, ragaszkodtam az 5 centis nyíláshoz, és néha annyit mondtam neki, hogy nem hagyom egyedül, amikor ilyen rosszul érzi magát.

Közben ő teljesen kifordult magából. Küzdött, zokogott, toporzékolt felváltva. Közben továbbra is azt kiabálta, hogy hagyjam békén. Amikor a hév alábbhagyott, mindig odaraktam a kezem a tejüveg felőlem lévő oldalára, amitől újra és újra fellángoltak a nagy érzései. Így töltöttünk vagy jó 15 percet, míg végül megérkezett a család többi része, és persze rögtön jöttek, hogy mi ez a nagy sírás, mi a baj. Próbálták vigasztalni Virágot, de persze nem arra volt szüksége. 

"Jössz az ölembe?" - kérdeztem tőle, mert láttam, nagyon nem tetszik neki, hogy nem hagyják békén az érzéseivel. Rögtön a nyakamba csimpaszkodott. "Ehetek nutellás palacsintát?" - hüppögte, így kapott egyet, és csendben eszegetni kezdte. Én közben nekiláttam a közétkeztetésnek. 

Aztán egyszer csak arra figyeltem fel, hogy Virág a szőnyeg közepén táncol, bohóckodik, dumál, és nagyokat nevet a saját viccein. Annyira aranyos volt, hogy az apukája és a nővére is önkéntelenül odaültek köré palacsintát majszolni, és nézték, mit csinál. Én is csatlakoztam. Felhőtlenül vidám volt, majd kicsattant, bolondozott, vicceket talált ki, és egyre kacagott. Egy órán keresztül műsorozott, aztán már ideje volt lefeküdni. Minden kérésünket elsőre teljesítette - ebben a szellemben. Kibohóckodta magát a fürdőszobába, ott végigbohóckodta a fogmosást, aztán meg bebolondozott az ágyba. Első szóra. 

Most, másnap délelőtt, mikor ezt a történetet írom ide, kint ül a teraszon, nézi a testvéreit, és boldogan bolond dalocskákat énekelget. Milyen jó, hogy annyi rossz érzést kitoporzékolt magából tegnap. Helyére beáradt a színtiszta életöröm.

A nagy fiúk is sírnak

Bevezettük, hogy egy baráti családdal hetenet egy este a közeli játszótéren vacsora-pikniket tartunk, és persze együtt játszunk a gyerekekkel: kergetőzünk, fogócskázunk. 3, 4, 5 gyerekkel fogócskázni igen fárasztó, ezért egy idő után különböző nyugisabb kihívások elé állítottam magunkat, mint pl. össze tudunk-e kötni két egymástól távol álló fát a testünkkel, vagy tudunk-e egy csoportként hatan csak két lábon megállni. Mikor kifogytam az ötletekből, bedobtam, hogy akkor most sorra mindenki találjon ki valami kihívást, és a többiek próbálják meg megugrani a feladatot. 

A 9 és fél éves fiam, a legnagyobb a gyerekek között, rögtön ráharapott az ötletre. Odahívta a többieket az egyik játszótéri játékhoz, egy nyitott szájú fa krokodilhoz, és azt kérte mindenkitől, próbáljanak közösen kis botocskákból fogsort készíteni a krokodilnak. A három fiatalabb kislány közül ketten csatlakoztak is hozzá először, de amikor a harmadik kislány inkább ugrálni kezdett a közelben, a lányok hamar leléptek, és a fiam egyedül maradt a krokodillal. 

Iszonyú mérges lett. "Most én mondom, mit csinálunk! Gyertek ide!" Kiabált a többiekkel, akik a fülük botját sem mozdították. Dühösen feléjük indult, és közben kiosztotta őket, amiért nem csinálják a feladatot. A lányok nem zavartatták magukat, ami a fiamat még jobban feldühítette. 

Ismerem a fiam, és láttam, hogy a helyzet hamar nagyon rossz fordulatot vehet. Ezért oda mentem hozzá, a vállára tettem a kezem, és halkan annyit mondtam: "Hagyd a lányokat, mást szeretnének játszani. Én szívesen építek veled fogsort." "De azt mondtad, most az lesz, amit én mondok!" - kiabálta, és ment volna a lányokhoz "rendet tenni". Elé álltam, és annyit mondtam, "sajnálom, kicsim, most nem szeretnének ilyet játszani." Erre sírni kezdett. "Azt mindig megcsinálják, amit te mondasz nekik, de engem semmibe vesznek!" - sírta keserűen. Hmm. Témánál voltunk. Ezen nem először sír. És nem is alaptalanul, elég rossz dolgok történtek vele az előző iskolájában, ezért is jár most máshová. 

Ültem vele egy mászókán, és hallgattam a panaszait, néztem, ahogy a nagy könnyek csordogálnak az arcán. Mikor alábbhagyott a sírás, mindig újra odament a lányokhoz, vegzálni kezdte őket, mire én mindig közbeléptem, amit mindig újabb adag könnyáradat követett. Egy idő után már azelőtt álltam útját, hogy elindult volna a lányokhoz. Így töltöttük az időt jó 20 percig. Sírt és sírt, és mondta, mennyire rossz neki, hogy őt nem veszik figyelembe. Én meg meghallgattam őt. 

Aztán egyszer csak egy gondolata közepén elnevette magát. Nem is tudom mi volt az, de valamit én is mondtam rá, és az kerekedett ki belőle, hogy a botból készült krokodilfogsor elég kusza, és én azt találtam mondani, hogy akkor fogszabályzó kellene neki. "Nem, így is nagyon jó!" - volt a fiam válasza. Azzal elment békében játszani.

Fél órával később, hazafelé menet, elmesélte, mi történt vele aznap. A régi osztálytársaival összetalálkozott egy másik játszótéren, összeszólalkoztak, a gyerekek követ dobtak rá és megrúgták. Persze ő se volt rest, rúgott ő is, és volt, akit "puszi-hadjárattal" sikerült  is megfutamítania, de az egyik lány tényleg durva volt vele. Történetesen az a lány, akivel most ugyanolyan rossz dolgok történnek a fiam régi osztályában, mint vele régebben ugyanott. 

Délután még, mikor iskola után hazajött, és kérdeztem, mi volt vele aznap, erről az esetről egyáltalán nem esett szó.  Úgy tudtam, jó napja volt. Talán szégyellte, talán túl nagy volt még benne a történet feszültsége, de el sem tudta mondani. Kellett, hogy sírhasson, panaszkodhasson, és kicsit megkönnyebbüljön, mielőtt meg tudta osztani velem. 

Milyen jó, hogy a (nagy) fiam tud sírni! A könnyei nyitva tartják köztünk a kommunikáció csatornáit. 

A fél fánk is jó fánk - ha előtte sírhatunk egy nagyot

Nem a legjobb napot töltöttük együtt a gyerekekkel - én kertészkedni akartam, és röviden leráztam őket és az "anya-végre-figyelj-rám" próbálkozásaikat. A dolog kb. működött is, kisebb civódásokkal eljátszottak mellettem a kertben. A nap végén aztán váratlanul még egy hivatalos helyre is el kellett cibáljam őket, így kárpótlásul késő délután még egy kicsit játszótereztünk. 

Ott már láttam, hogy ami rossz érzés addig le volt kupakolva bennük, az hamarosan ki fog törni: képtelenek voltak megegyezni, mit játsszunk, ki üljön a hintára, ki ugráljon azzal az egy bizonyos bottal stb. A káosz egyre növekedett, én meg nem éreztem magamban erőt arra, hogy most ennek elébe nézzek, ezért arra gondoltam, megpróbálom fánkkal megvásárolni a jókedvüket. Hátha most az egyszer sikerül.

Az egyik áruházláncban - mint azt farsangkor felfedeztük - nagyon finom és teljesen egészségetlen fánkot árulnak, így arra vettük az irányt. Útközben mindenki elmondta, milyen fánkot szeretne. Fejenként kettő volt a kvóta, két csokis a fiamnak, és egy-egy fehér és rózsaszínű a lányoknak.

A fánk lehetősége annyira felvillanyozta őket, hogy még abba is belementek, hogy kint az autóban megvárnak, amíg én elintézem a vásárlást. Igen ám, de a boltban már a fehér színűből csak egyetlen egy fánk volt! Így úgy döntöttem, a lányok az egy-egy rózsszínű fánk mellé kapnak a fehérből felet-felet, és még fél-fél csokis fánkot is kiegészítésül, hogy nekik is meglegyen a két fánk összesen.

Mikor kiértem az autóhoz, üdvrivalgással fogadtak. Aztán hasonlóan hangosan keseredtek el a lányaim, mikor kiderült: fehér fánkból csak egy van, és bizony meg kell osztozni rajta. 

Iszonyú sírásba kezdtek. Egyszerre üvöltöttek torkuk szakadtából, a kicsi csak sírt, de a nagyobbik lányomnak mondandója is volt hozzá: "Akkor is az enyém lesz!". "Nem, Rékusom, a fele a tiéd. A másik fele a Virágé"- mondtam én nyugodtan. Nyugodtan, mert arra gondoltam, ez a vihar már jó ideje érett, és most akkor legalább itt van, és túl leszünk rajta. "Akkor nem is kell fánk!" - üvöltötte a nagyobbik, és eldobta a fánkos zacskót. "Rékus, a fele a tied, neked hoztam" - ismételtem csendesen. Még több zokogás. Aztán magához ragadta a zacskót, és elkezdte szétlapítani a tartalmát. Szótlanul visszaszereztem tőle a zsákmányt. Ültek ketten egymás mellett az autóban, biztonsági övvel rögzítve, és sírtak, zokogtak. Én szép lassan kézbe vettem a fehér fánkot, és megfeleztem. Még több, még elkeseredettebb sírás. 

Közben - hogy a helyzet könnyebb legyen - a fiam hasznos tanácsokkal látott el, mint pl. "Anya, add ide nekem, majd én megeszem, ha ők nem tudnak megosztozni rajta!". Őt megkértem, szálljon ki az autóból, amíg én segítek a kislányoknak. 

Úgy kb. tíz perc után, Réka sírása csillapodni kezdett. "Add ide a fánkot!" - hüppögte. Odaadtam, és ő majszolni kezdte. A másik felét odaadtam a kicsinek. Ő is enni kezdett. Elcsitultak az érzelmek. Beindítottam a motort, és haza indultunk. 

És ekkor jött az, ami miatt aztán végül mindig örülök, hogy rászántam az időt, és meghallgattam őket. Látni nem láttam, mert vezettem, de halottam, hogy Réka a húga felé fordul, és azt mondja neki: "Tessék, itt van még egy darab!" 

Adott még neki a saját fél fánkjából! Magától! A meghallgatáson kívül nincs más eszköz, ami ilyen csodát tesz!

És aztán jött a ráadás: rá egy percre még az is elhangzott, hogy "Bucó!" - így hívja a kicsit - "Szeretlek!"

Légyszi-légyszi! - sírás és játék a gördülékenyebb estéért

Egyik este fürdés után Zsófi már nagyon fáradt volt. Ilyenkor - természetesen - már kompromisszumképtelen, és minden baj szokott lenni. Ezen az estén elkövettem azt a "hibát", hogy nem jó sorrendben adtam rá a pizsama alsó-felsőjét. 

Mérges volt, sírt, hisztizett. Tudtam, hogy ennek nagy része a fáradtság miatt van, de azt is tudtam, hogy ha kisírja magából a napi feszültséget, akkor utána jobb kedve lesz. Amíg tudtam, meghallgattam a sírását, vele voltam, de amikor úgy éreztem, ez most nekem is sok, és láttam, hogy ez már nem lesz jobb, akkor inkább megint bevetettem a beszélő ruhadarabok trükköt. 

Elmeséltem neki - mert a sírással már kijött annyi feszültség, hogy újra tudott rám figyelni - hogy amíg ő fürdött és én készítettem elő a pizsamáját, a pizsamadarabok megkértek, hogy légyszi, fordítsak már a sorrenden. És a pizsamadarbok csak kérleltek-kérleltek, hogy "légyszi, légyszi, legyen más a sorrend!" Zsófi ezen úgy kacagott, hogy egyre-másra mondtam mindenféle kérlelő hangon a "légyszi-légyszi"-ket, amíg a nevetés tartott. Majd jókedvűen, felöltözve (mert közben az is összejött) feküdtünk le mesét olvasni és aludni. 

Mikor én voltam a Madagaszkár

Egyik este a kislányom vacsora előtt kérte, hogy indítsam el az egyik kedvenc meséjét, a Madagaszkárt. Mivel aznap már épp eleget tévézett, és amúgy is vacsorához készülődtünk, nem akartam bekapcsolni a tévét. 

Helyette mondtam, hogy most én leszek a Madagaszkár, és elkezdtem énekelni a kezdő dalt. Ez sokszor beválik, de most nem. Csak kiabált, hogy a tévében akarja nézni. Akkor eszembe jutott, hogy bábokkal is el tudom játszani, zebránk ugyan nincs, de oroszlán, víziló és zsiráf van, tehát elővettem őket és elkezdtem velük előadni a mesét. 

Eleinte ez sem tetszett neki, kiabált tovább, hogy nem ezt akarja, hanem a tévében, én meg hallgattam őt, a kiabálását, de kitartottam amellett, hogy nincs TV, és próbáltam közben minél közelebb kerülni hozzá. 

Egyszer csak elkezdett figyelni, majd nevetni. Amikor oda érkeztem a történetben, hogy a víziló megpróbál betörni egy ajtót, de nem sikerül, az ajtó túl erős, ezen már nagyon nevetett, szóval a víziló újra és újra nekiment az ajtónak, ő kacagott és biztatta a vízilovat, hogy próbálja meg újra. Majd az oroszlán és a zsiráf következett, ők is néhányszor jól beütötték magukat. Aztán az állatok elkezdtek énekelni, hogy éhesek: adott nekik játékból enni, majd jött vacsorázni. Vacsora után még kirakóztunk egy kicsit, majd mese után gond nélkül lefeküdt az ágyába, ami mostanában nem mindig szokott olyan könnyen menni.

"Nem megyek!" - hogyan akart a kislányom végül mégis korcsolyázni

Korcsolyázni készültünk a gyerekekkel, majdnem 5 éves fiammal és 2,5 éves kislányommal. Még soha nem volt a lábukon korcsolya korábban, de még jéggel sem igen találkoztak. Fiam már nagyon várta az eseményt, kislányom is lelkes volt egészen az indulás pillanatáig. 

Amikor már nagyjából mindenki felöltözködött és őt is fel akartam öltöztetni, elkezdett sírni: „Én nem akarok menni! Mesét akarok nézni!” Ölbe vettem, mondtam neki, hogy majd ha hazajöttünk, nézhet mesét, de most elmegyünk korcsolyázni. Ő csak sírt tovább. Úgy gondoltam, hogy ez most jó, sírja ki magát, szóltam a többieknek, hogy ne várjanak, majd csatlakozunk később, ha tudunk, vagy az is lehet, hogy itthon maradunk. 

Nem akartam kényszeríteni, mostanában már úgyis többször előfordult, hogy nem volt kedve menni valahova, a testvérének meg nekem viszont igen, így mindig mi győztünk az ő akarata felett. Éppen kezdett volna belemerülni a sírásba, amikor az apukája próbálván megoldani a helyzetet, odahozta a cumiját. Így persze a nagy sírásnak vége szakadt, már csak hüppögött, de a rossz érzés még bent maradt. Azt mondta éhes, menjünk a konyhába enni valamit. Éppen előtte ebédeltünk, nem valószínű, hogy éhes volt, de mentünk, vágtam neki sütit. (Közben a többiek elmentek.) 

Elkezdte eszegetni a sütit, majd elkezdett engem is etetni, illetve csak úgy csinált, az utolsó pillanatban visszahúzta a villát. Én persze eljátszottam, hogy nagyon sírok, kérleltem, hogy adjon sütit, amin ő meg persze nagyon nevetett. Közben arra gondoltam, hogy ha ez a játék sem lesz elég ahhoz, hogy elmúljanak a rossz érzései, és még mindig nem lesz kedve korcsolyázni menni, akkor itthon maradunk és csinálunk egy nagy gyerekidőt. 

Aztán egyszer csak elkezdte valóban nekem adni a falatot, úgyhogy tettem egy próbát, megkérdeztem, indulhatunk-e a korcsolyapályára. Ő lelkesen felpattant: „Hol van a pulóverem? Fel akarom venni a pulóveremet!”. Majd csodálkozva keresni kezdte a többieket. Mondtam, hogy ők már régen elindultak, de annyira nem hitte el, hogy kinyitotta a bejárati ajtót, hátha ott vannak még és várják a liftet. Észre sem vette, hogy közben ennyi idő eltelt. 

Odaértünk a pályára, ráadtam a korcsolyát, ő olyan ügyesen tartotta a lábát, mintha már százszor csináltuk volna, a korcsolyázást pedig az első pillanattól nagyon élvezte. Pedig nagyon-nagyon sokszor elesett, de nem sírt egyszer sem, csak nevetett végig. Azt hiszem ezzel a kis szerepmegfordítós játékkal, amikor végre ő volt hatalmon, ő kontrollált engem, sikerült feloldani az azzal kapcsolatos feszültségét, hogy őt ide-oda viszik, de nem dönthet arról, hogy hova akar menni, és a félelmét az új, ismeretlen tevékenységtől.

Hogyan segíthetünk a gyerekeknek játszani

Egyik délután öt gyerekre vigyáztam, a saját háromra, és még egy testvérpárra. Előző héten ez ugyanígy volt, és a gyerekek öten (3-tól 11 éves korosztályig) gyönyörűen együtt játszottak: előadással készültek a felnőtteknek.

A két legnagyobb, két fiú, most is rögtön nagy, elmélyült játékba fogtak: műanyag katonákkal csatateret állítottak fel. A lányok bevonultak a kisszobába, de hamarosan - a nagyobb lányom vezetésével - egyre-másra különböző irreális kérésekkel fordultak hozzám. Hol pénzt akartak, hol elmenni egyedül a játékboltba, hol pedig arra panaszkodtak, hogy a fiúk - akik a közelükbe sem mentek - nem hagyják őket játszani.

Igyekeztem kerek-perec leszerelni őket, és befejezni a a vacsorafőzést, bár tudtam, ebből hamar baj lehet. És lett is. Hogy hiába próbálta ilyen módon felhívni magára a figyelmet, a lányom a fiúkat kezdte piszkálni. A másik két kislány kíséretében zaklatta, zavarta őket, mindent megtett, hogy ők se tudjanak játszani. Belül már túl sok minden feszítette, és kereste, mikor lesz végre olyan a helyzet, hogy kitörhet a vihar. 

De a számítása még mindig nem jött be, mert a fiúk annyira elmerültek a csatározásban, hogy ügyet sem vetettek rá. Én viszont most már tényleg léptem. Betereltem őt a kisszobába, és kedvesen, de határozottan azt mondtam neki: "Drágám, hagyd a fiúkat!" "Ők hagyjanak minket!" - kiabálta vissza. "Ők szépen játszanak" - mondtam halkan. Magára húzta a takarót, és sírni kezdett: "Utálom az iskolát!" - zokogta. 

Rendesen ez az a pont, ahol hallgatok, de most, a két másik kislánnyal az ágyon, rövid idő után kérdezgetni kezdtem: "Történt valami?" Nem válaszolt. Aztán a vendég kislány is kérdezgetni kezdte. Válaszolgatott. Abban a lelkiállapotban volt, amikor épp mindent és mindenkit utált. Nagyon sajnáltam, hogy ilyen nehéz neki.

Aztán egyszer csak kibújt az ágyból, az ölembe ült, és azt mondta, éhes, és lekváros kenyeret kér. Kimentünk a konyhába, ettek, és a délután hátralévő 2 és fél órájában békében játszottak.

Ennyit számít, ha kiutat engedünk a rossz érzéseknek. Utána helye lehet a jóknak.