"Nem megyek!" - hogyan akart a kislányom végül mégis korcsolyázni

Korcsolyázni készültünk a gyerekekkel, majdnem 5 éves fiammal és 2,5 éves kislányommal. Még soha nem volt a lábukon korcsolya korábban, de még jéggel sem igen találkoztak. Fiam már nagyon várta az eseményt, kislányom is lelkes volt egészen az indulás pillanatáig. 

Amikor már nagyjából mindenki felöltözködött és őt is fel akartam öltöztetni, elkezdett sírni: „Én nem akarok menni! Mesét akarok nézni!” Ölbe vettem, mondtam neki, hogy majd ha hazajöttünk, nézhet mesét, de most elmegyünk korcsolyázni. Ő csak sírt tovább. Úgy gondoltam, hogy ez most jó, sírja ki magát, szóltam a többieknek, hogy ne várjanak, majd csatlakozunk később, ha tudunk, vagy az is lehet, hogy itthon maradunk. 

Nem akartam kényszeríteni, mostanában már úgyis többször előfordult, hogy nem volt kedve menni valahova, a testvérének meg nekem viszont igen, így mindig mi győztünk az ő akarata felett. Éppen kezdett volna belemerülni a sírásba, amikor az apukája próbálván megoldani a helyzetet, odahozta a cumiját. Így persze a nagy sírásnak vége szakadt, már csak hüppögött, de a rossz érzés még bent maradt. Azt mondta éhes, menjünk a konyhába enni valamit. Éppen előtte ebédeltünk, nem valószínű, hogy éhes volt, de mentünk, vágtam neki sütit. (Közben a többiek elmentek.) 

Elkezdte eszegetni a sütit, majd elkezdett engem is etetni, illetve csak úgy csinált, az utolsó pillanatban visszahúzta a villát. Én persze eljátszottam, hogy nagyon sírok, kérleltem, hogy adjon sütit, amin ő meg persze nagyon nevetett. Közben arra gondoltam, hogy ha ez a játék sem lesz elég ahhoz, hogy elmúljanak a rossz érzései, és még mindig nem lesz kedve korcsolyázni menni, akkor itthon maradunk és csinálunk egy nagy gyerekidőt. 

Aztán egyszer csak elkezdte valóban nekem adni a falatot, úgyhogy tettem egy próbát, megkérdeztem, indulhatunk-e a korcsolyapályára. Ő lelkesen felpattant: „Hol van a pulóverem? Fel akarom venni a pulóveremet!”. Majd csodálkozva keresni kezdte a többieket. Mondtam, hogy ők már régen elindultak, de annyira nem hitte el, hogy kinyitotta a bejárati ajtót, hátha ott vannak még és várják a liftet. Észre sem vette, hogy közben ennyi idő eltelt. 

Odaértünk a pályára, ráadtam a korcsolyát, ő olyan ügyesen tartotta a lábát, mintha már százszor csináltuk volna, a korcsolyázást pedig az első pillanattól nagyon élvezte. Pedig nagyon-nagyon sokszor elesett, de nem sírt egyszer sem, csak nevetett végig. Azt hiszem ezzel a kis szerepmegfordítós játékkal, amikor végre ő volt hatalmon, ő kontrollált engem, sikerült feloldani az azzal kapcsolatos feszültségét, hogy őt ide-oda viszik, de nem dönthet arról, hogy hova akar menni, és a félelmét az új, ismeretlen tevékenységtől.