"Vegyél fel!" - a vizes homok és a lábak esete

Helyszín tópart. Napsütéses, nyárias, üres és hívogató. Nagytestvér már mezítláb jön-megy a homokos parton, bele-bele gyalogol a nem túl hideg vízbe is, ás, önt, miegymás. A kicsi is már rögtön érzi, ez jó buli neki is csatlakozni kell, és már huhogja is, hogy ő is vetkőzne. Leülünk hát a plédre a fűben és kiszabadítjuk a lábakat a burkolatokból. Ez jó, és már indulna is el, de. Nem jó, a fű nem jó nem tetszik! Rosszalló huhogás és jön vissza, de már mutatja is, irány a part!

Amint odaérünk leteszem, azaz csak letenném abban a pillanatban kétségbeeséssel vegyes felháborodás közepette mászik vissza rám. A lábaknak nem tetszett az érzés, a nedves homok valami ördögtől való. Jaj, most mi lesz. Érzem, hogy vívódik, mert vonzza az part, a víz az öntögetés a lapátolós meg minden, csak az a nedves hideg izé ne volna. Megpróbáljuk újra, leteszem. Nem, ez még mindig nem jó. Kétségesett majmocskaként kapaszkodik. Egyik lábával átkulcsolja az enyémet míg a másik lábujjhegyein egyensúlyoz és már kezd sírni. Ő kétségbeesett és tanácstalan én viszont biztosan tudom, hogy felvenni nem fogom, mert nem állhatunk mégsem órákon át így a parton, és lapátolni öntögetni sem tud a kezemből, ölemben ülve, erre képtelen vagyok, meg hát nem is szeretném. Na jó, de most hogyan tovább?

Eszembe jut valami, kipróbálom és már jujjogok is és gusztustalankodom, „jaj ez a homok ez undi, ez rémes, jaja ez rettenetes…”. Sikongok, jajongok ….. És ő már veszi is a lapot és homokkal összemaszatolt lábát felemeli, hogy belém dörgölje, na ettől én persze még jobban „megrémülök” és igyekszem menekülni – miközben még mindig fogom azért – és indul is a móka. Kacag és jön a lábbal, kacag és ijeszt és kerget és már játszunk is. Pár pillanat és már a másik láb is homokon már nagyon kacag, ahogyan csak ő tud, néhány újabb ijesztéssel később már nem fog engem, hanem jön utánam a lábbal. Önállóan, mezítláb a vizes homokon. És percekkel később ott öntöget nagytesóval, jön-megy a homokos parton, bele-bele gyalogol a nem túl hideg vízbe is. Ennyi.

Amit vesztettünk egy nyűgös konfliktusos „De én úgyis leteszlek, jaj ne legyél már ilyen kényes” vagy „Nem cipellek már tovább nehéz vagy, nagy fiú…” (tetszés szerint behelyettesíthető, bővíthető). És amit nyertünk: egy új tapasztalás és egy jó kacagás, meg persze önfeledt órákig tartó játék a tóparton.

Hogyan segítettem a fiamnak festeni

Fiamnak nem igazán jó a kézügyessége, a kortársaihoz képest nem tud olyan jól rajzolni, festeni, de nem is ez az igazán lényeges, hanem hogy nem tud olyan jól, ahogyan ő szeretne. Úgy érzi, nem tudja az elképzeléseit megvalósítani. Ezért elég ritkán foglalkozik ilyesmivel, és elég hamar feladja, abbahagyja ezt a tevékenységet. 

Egy alkalommal festeni szeretett volna. Jó sokáig kevergette a színt, majd hozzálátott. Néhány ecsetvonás után közölte, hogy befejezte, már nem akar festeni. Először mérges lettem, mert a festés nem kis előkészületeket kíván tőlem, és utána a romokat is nagyrészt én takarítom el, és úgy éreztem már megint feleslegesen kell ezt megcsinálnom. 

De közben tudtam, hogy nem velem akar ezzel kiszúrni, hanem elkeseríti a kudarc és nem tud egyedül megküzdeni ezzel a dologgal, ezért úgy döntöttem, megpróbálok segíteni. Leguggoltam mellé: itt van még ez a sok szép festék, amiket kikevertél, miért nem festesz még ezekből is valamit? Igyekeztem nem számonkérő lenni, inkább csak felvetni a lehetőséget. 

És akkor kifakadt, sírt: mert nem lett jó, neki ez nem megy. Nézzem meg, hogy házat akart festeni, de nem sikerült, kéz lett belőle. Mondtam neki, hogy menni fog, csak próbálni, gyakorolni kell. Korábban ha valamit nem akart, nem volt kedve, nem erőltettem, elfogadtam, hogy most ezt nem szeretné (vagyis próbáltam ezt mutatni, mert sokszor zavart, hogy miért adja fel ilyen könnyen.) 

De most úgy éreztem, talán segítene, ha kicsit „erőltetném”, persze úgy, hogy ott vagyok mellette, támogatom. Ő sírt, én pedig ültem mellette, a vállára tettem a kezem, de úgy, hogy közben a festőkészlet felé fordultunk. 

Akkor előállt azzal az ötlettel, hogy fogjam a kezét, és fessünk együtt. Ennek nem igazán vagyok híve, de ha ő kéri, hát legyen. Együtt festettünk egy házat, amivel nagyon elégedett volt, nevetett, majd a kéményt már egyedül festette meg. Most már mindketten jó érzéssel pakoltuk el a festékeket, a képeket pedig még kint hagytuk száradni. 

Néhány perc múlva a fiam rámutatott az „elrontott” festményére: nézd anya, ez olyan, mintha egy ragtapasz lenne a kézen! Most már tudta értékelni a munkáját, amire korábban szinte rá sem tudott nézni.

Sírós bevásárlás

Mostanában nagyon sok felnőtt tennivaló volt a napjainkban, a gyerekek inkább csak voltak mellettünk, mint velünk. Év vége is van, és kezdtem érezni, hogy Zsófinak már nem sokáig tartható békében ez az állapot.

Egyik nap el kellett menjek bevásárolni, és gondoltam magammal viszem őt is, hátha tudunk egy kicsit beszélgetni, kapcsolódni. Tudtam, hogy van esély kiborulásra, de fel voltam készülve rá.

Beszélgettünk az odaúton, rászántuk az időt, hogy Zsófi nézelődős tempójában haladjunk. A bevásárlás után elmentünk egy bizsubolt előtt és be akart menni. Megbeszéltük, hogy nem veszünk semmit, de bemehetünk szétnézni. Tényleg sok szépség volt, alig győztük nézegetni, és az egyik mesemárka hősével díszített sorozatért teljesen odavolt. Kezdődött a kérlelés, hogy légyszi-légyszi vegyünk ezt, azt meg amazt. Tudtam, hogy most határt kell szabni. 

Megbeszéltük, hogy kiválaszthat egyet, és majd legközelebb megkapja. De nem is tudott egyet kiválasztani, neki nem volt elég egy, rögtön hármat, de leginkább hatot szeretett volna. Végül már semmi sem volt jó, és mondtam, hogy akkor most kimegyünk. A bevásárlóközpont előtt sikerült elengednie magát, és kiszakadt belőle a világfájdalom. Csapkodott, rúgdosott, a fejemhez vágott mindent, sírt és kiabált. 

Türelmesen, szeretettel meghallgattam - bár nem volt könnyű ott a tömegben, az emberek figyelme közepén, és általában nem is viselem jól az az ilyen helyzeteket, de most nem ért váratlanul, készültem rá, így könnyebb volt. Ahogy csitult, közeledtem felé, néha már kért ölelést, majd újabb és újabb sírásrohamok és fenyegetések ("nem játszom soha többé veled") szakadtak ki belőle. 

Végül leültünk egy padra, még ölelgettük egymást, megterveztük, hogy milyen hajpántot veszünk legközelebb együtt, és kézenfogva, nevetgélve hazamentünk. 

"Akarok!" - balatoni hiszti

Apa sokat dolgozott mostanában is, és ráadásul épp úgy alakult, hogy két egymás utáni hétvégét is a kisfiúnk nélkül kellett töltenünk. Biztos voltam benne, hogy meglesz ennek a böjtje.   Hét közben tartottam vele kettesben óvoda-mentes gyereknapot , minden reggel és este ovi után gyerekidőt is, amikkel sokat tudtunk csendesíteni a hullámokon, de saját tapasztalataimra alapozva, biztos voltam benne, hogy az első hármasban töltött hétvégénk pokoli lesz.

Hogy egy közhellyel éljek:  így legyen az embernek ötöse a lottón! (Csak lottózzon.)

Péntek este már előre készültem lelkiekben, és elmondtam a férjemnek, hogy a hétvégénk valószínűleg borús, könnyzáporos, dührohamokkal terhelt és legalább egy nagy kiborulásban csúcsosodó majd derűsre váltó lesz. Arra kérem, ha a hiszti-vihar fölénk ér, hagyjon minket kettesben (elég kimerült volt már így is), húzódjon biztonságos helyre és várja ki, amíg elül a vihar és kiderülünk.

Szombaton még egy kötelezően-ajánlott program miatt le kellett mennünk a Balcsira és gondoltuk a kellemeset a hasznossal milyen klassz is lesz összekötni?!   Miután lejárt a program- ahol azért megint viselkedni kellett- elindultunk a partra sétálni, siklókat kutatni (oké, ezt pont nem vártam), játszóterezni és mókázni.  

Bő órás nevetgélés, vidám, felszabadult együttlétes játszóterezés után a kisfiúnk úgy érezte, hogy már eléggé közel kerültünk megint egymáshoz és megmutathatja a nehéz érzéseit, hogy mi is van valójában benne és  persze rá is zendített amikor leindultunk, hogy a hajókat megnézzük a kikötőben.

B: Hajózni akarok!

Anya: Kicsim, ez volt az utolsó járat, legközelebb.

B: Jó, akkor horgászni akarok!

Anya: Rendben! Mi lenne ha keresnénk egy jó kis botot hozzá?

B: Nem, az nem jó! Olyat akarok, mint a bácsié! És, nem, nem horgászni akarok, hajózni akarok, most! MOST!

Anya: Kicsim, most nem tudunk, de odamehetünk a hajóskapitányhoz, hogy megkérdezzük megnézhetjük-e a hajót a kikötőben.

B: NEM! NEM! MOST HAJÓZNI AKAROK! Vagy, FAGYIZNI! FAGYIZNI AKAROK MOST! NEM! JÁTSZÓTEREZNI MÉG! ……

Bizony odaértek  a sötét viharfelhők a fejünk fölé. Apa erre belépett a képbe és kissé már türelmét vesztve mondta, hogy jó, akkor vissza az autóhoz és indulás!

Őszintén bevallom már fáradt is voltam, fizikailag sem a csúcson és kicsit reménykedtem, hogy nem kell a hiszti-kezelést végigzongoráznom a balatoni turistasereg és jobbnál-jobb szülő előtt itt az utcán,  ezért még egy utolsó kétségbeesett figyelem elterelést próbáltam, amikor a jásztó előtt haladtunk el megint és kérte, hogy egy kört még hagyjuk mászni.

Miután szinte leesett a mászókáról a második lépcsőfok után,  már beláttam, hogy eljött a vég, nem tud már koncentrálni, esik- kel, így  levettem a mászókáról és ahogy elindultunk rá is zendített órisái rúg-kapálás közepette.

B: Fagyit akarok! Hülye! Utállak! Hülye vagy! Hagyjál!.........!!!!!!

És így ment ez a Balcsi parton, a játszótér mellett egy bokor mögé húzódva kettesben, amíg le nem higgadt annyira, hogy be tudtam cipelni a pár méterre parkoló autónkba.  (Apa közben már a játszótérnél előrement és beült  a vezetőülésre,  de amint mi odaértünk akkor ő kiszállt és arrébb húzódott, várta amíg elvonul a vihar.)

Az autóban aztán ment tovább a ribillió:

B: Fagyit akarok! Horgászni akarok! Utállak ha nem veszel nekem fagyit ! Széttöröm az autót!.......stbstb…..

Közben igyekeztem vigyázni az épségére a hátsó ülésen, az ölemben tartva és gyöngéden, de szorosan magamhoz ölelve, miközben ő vonaglott. Igen, igen, az anyák még ilyen bűvészmutatványokra is képesek!

Nekem végtelen hosszúnak tűnő percek után lecsillapodott és össze tudtunk végre nyugodtan ölelkezni.  J

B: Anya éhes vagyok!  - Szipogta. -  Most már mehetünk enni! De, Anya, ugye az Apa most már csak velünk lesz ?!

Hát persze. J Mert hosszú volt ez a jó pár nap Apa nélkül….

Egy elnyújtott, kínlódós nap végén aztán egy nagyon felszabadult, vidám vacsorát tudtunk enni egy étteremben és mire kiértünk az autópályára már egy békésen szundikáló fiúcska ült mellettem! 

Másnap délelőtt azért kettesben hagytam a fiúkat egy apa-fia délelőttre, hogy közeledjenek egymáshoz - és persze azért is, hogy én is rehabilitálódjak! 

"Nem akarok oviba menni!"

Huh, huuuuuuuuuuuu….Hát, így indult a mai reggelünk.  Azt hiszem, hogy klasszikus példája vagyunk az „Áh, könnyen beszokott az oviba, persze!” szülői sorsnak, ahol aztán pár hónap elteltével jön a nagy kiborulásos „Nem akarok oviba menni!” „ Ma nincs kedvem oviba menni!”  reakció, amikorra leesik a tantusz a gyerkőcnél és kiderül, hogy ez most már csak így lesz….

Sokat jövünk-megyünk Apával mostanában és valóban picit kevesebb idő jutott Bátira. Lelkifurdalástól mardosva menetelünk most a mindennapokban és ma reggelre nagyon meg is érett a várható kiborulás.  Apa és Báti a Tóni madár a barlangban közös játékuk Kiszabadulás epizódjában voltak épp, amikor véget kellett vetnem a reggeli hancúrozásuknak, mert muszáj volt indulnunk az oviba és a munkába.

Már a bejárati ajtón is csak úgy jutottunk ki , hogy egy ceruzát kellett odaszorítanom a felső ajkam és az orrom közé agyarnak, mert  játékosan azzal kellett  kitoloncolnom Bátit a lakásból J.  De legalább a biciklivel és a gyerekkel a kapun kívül tudtam kerülni viszonylag rövid időn belül, így Apa is elkezdhetett végre készülődni.

Óh, de ahogy a kapun kívül értünk Báti rázendített:

„De Anya, Anya, én még nem is csúszdáztam ma reggel!”

Anya: „Kicsim, az oviban majd hintázni és csúszdázni is tudsz a cimboráiddal!”

Báti: „De nem, nem, nem akarok menni Anya! Éhes vagyok! Karika tésztát akarok!”

És hát ezt már teljes kiakadásban, a kaput rángatva üvöltötte zokogva…. A karika tészta után megint jött a csúszda, aztán az, hogy Apával akar autóval menni, de még sem akar menni…És így folytatta, kántálta teljes kiakadásban ekkor már a kaput rugdosva.  A sarki bank előtt épp kis csoport dohányzott minket figyelve, én meg csak arra gondoltam, a lelkifurdalásomtól hajtva, hogy ez most jó neki, ki kell adnia a már napok óta itt fortyogó feszültségét. Az ovi miatt, a mi hiányunk miatt, minden és akármi miatt. Számíthattunk már rá. Bevallom, nekem könnyebb volt itt, pár banki dolgozó előtt meghallgatni őt, mint az oviban a gyerekekkel és óvónőkkel körülvéve.  Ma épp jó passzban, nyugodtan végig tudtam hallgatni a kiakadását. Magamban hálát adva a sok „levegőztetésnek” amit mostanában csinálok.

Leguggoltam hozzá és kerestem a tekintetét, de láttam a szemein, hogy ez most hosszú menet lesz; kerülte a szemkontaktust és nem akarta, hogy hozzáérjek. 

Közben ő megint a „karika- tésztát- akarok” részre zendített rá:

Báti: „Karika tésztát akarok! Nagyon éhes vagyok!”  (Persze mivel bőven reggelizett itthon pár perce és az oviban is fog, így nagyon valószínűnek tartottam, hogy másról van szó igazából.)

Anya: „Kincsem, ovi után lesz itthon karika tészta. Most oviba megyünk.” 

Ezt többször elismételtem, hogy tudjon arra gondolni, amitől most a legjobban fél; hogy oviba kell menni, megint el kell válnunk. Mert tapasztalatból tudom, hogy ezzel a kiborulással, sírással jól tudja oldani ezt a mély félelmét. Szűk fél órát töltöttünk így a kapu előtt.  (Ez nálunk nem kifejezetten sok időben. Bár idegállapottól függően 5 perc is lehet 5 óra, mint tudjuk! J) Aztán lassan megengedte, hogy megöleljem és betegyem a biciklis ülésébe, hogy induljunk.  Miközben csatoltam be, szipogva elmondta, hogy őt a már nagy Máté és a Szonja néha nem engedik fel a hajóra az oviban….Brühühüüüüüü.  De ilyenkor Eszter óvó néni odamegy és megkéri őket, hogy mégis engedjék.

Most pedig felhívom a meghallgató párom, hogy jól kiszellőztessem a fejem, mert szerencsére mára egyeztettünk egy kis ventillációs időt magunknak!

Alvásreform

A bölcsis kisfiam szépen haladt a "cicifüggőségről" való leszokásról, napközben már egészen könnyen megvolt szopi nélkül. Az estéink viszont továbbra is hosszú szopizással teltek, a 8 körüli lefekvést követően rendszerint 10 körül ébredt először, szopizott, majd még 3-4 (vagy több) alkalommal egész éjjel, hajnalban, és reggel. Mivel együtt alszunk, ez eddig tartható volt számomra is, alig ébredek fel ezekre a helyzetekre, de egy ideje már szerettem volna változást.

Tudtam, hogy januárban esedékes, hogy a férjem egy hétre elutazzon külföldre, ezért előre eldöntöttem: akkor leszek kész arra, hogy az éjszakákat megreformáljam. Az első kettesben töltött napunkon egész nap játszottunk: a délután gyakorlatilag egyetlen összefüggő gyerekidő volt. Nem főztem, nem telefonáltam, nem mondtam, hogy baromira unom már a mosógép fel-lecsukogatását. Vacsora után javasoltam, hogy hancúrozzunk, így még vagy félórát ugráltunk, visongtunk az ágyban. Ő maga kérte, hogy legyen tele a „puszizsák”, jöjjön az „ölelős maci”, szóval a már begyakorolt szeretetjátékok is megvoltak. Ekkor mondtam neki, hogy most akkor fürdés. Óriási sírás kezdődött, körülbelül háromnegyed órányi meghallgatás kellett hozzá, de utána magától, szó nélkül bement a kádba, megmosakodott, kijött, szopizott, aludt.

Aznap éjjel fél-kettőkor ébredt először, szóval már az egész napi munka meghozta a gyümölcsét. Ekkor mondtam neki, hogy most nincs szopizás, majd reggel lesz. Sírni kezdett, de nem annyira szívettépően, mint vártam. Meghallgattam őt, odaadtam neki minden támogatást, odafigyelést, megértő hallgatást, amit csak tudtam. Félóra után megnyugodott, odabújt mellém, morzsolgatta a fülemet, és elaludt. Még egyszer-kétszer ébredt hajnalban, de akkor már szopizott – azt vállaltam magamban, hogy az első ébredést bekkelem ki minden éjjel, remélve, hogy ez egyre későbbre tevődik. Így lett.

Másnap ugyanígy odaadó játékkal és hancúrozással telt a délután, sírással a fürdés előtti félóra. Aznap rosszabb volt az éjszaka, hiszen már rájött, mi készül itt: két órán keresztül sírt és vergődött. Öleltem csendben, szelíden mondtam neki: most alvás van, nem szopizás. Sírva kérdezte: hogy akkor most mikor lesz szopizás? Reggel, mondtam. Erre azt üvöltötte: reggel legyen. De végül csak megnyugodott, és aludtunk reggelig. Innentől már este is beszéltünk róla, hogy ez készül, mondtam neki, hogy este van szopi és reggel, éjszaka meg alszunk. Öt egymás utáni délután telt többórányi gyerekidővel és hancúrozással és öt éjszaka hallgattam őt meg. Az utolsó alkalommal már csak egyszer ébredt, hajnali 4 körül. Azóta is megmaradt, hogy csak egyszer-kétszer ébred egész éjjel, rendszerint hajnalban van az első. Ezt már „reggelnek” tekintem, ilyenkor szopizik.

Ezekben a napokban a leglátványosabb mégis az volt, ami a nappalokkal történt. Reggel vidáman kiugrott az ágyból, játszani kezdett, majd felöltözött, amikor azt mondtam, reggelizett, amikor erre kértem, elindult, amikor azt mondtam, szó nélkül szaladt be a bölcsibe, amikor odaértünk, épphogy hátraintegetett nekem a csoportból. Minden olyan rituálé, amit máskor iszonyú könyörgés/trükközés/nehézség/sírás stb. árán csinál meg, ezen a héten ment, mint a karikacsapás. Máskor alig eszik, most bevágta az összes reggelit, vacsorát. Máskor négynaponta ha sikerül kakilnia, most minden második nap tele volt a pelenkája.

Ami mégis a legjobb visszajelzés volt számomra, hogy a bölcsis gondozó néni (aki nyilván semmit nem tudott erről a vállalkozásról), már a negyedik napon azzal fogadott, hogy milyen szuperül viselkedett a kisfiam, milyen együttműködő, szófogadó, vidám volt, milyen jól evett. Az ötödik napon szó szerint azt mondta, a gyerek megtáltosodott, szárnyal, és kérdezi: mit csináltam vele? Hát – nem próbáltam elnyomni a rossz érzéseit, mint eddig. Csak meghallgattam.

(Fruzsina, Budapest)

Nincs több TV!

A tavaly előtti nagy árvíz idején kiöntött minket a Duna a házunkból, és egy ideig kénytelenek voltunk a szüleimnél lakni. Nagyszerű nagyszülők, viszont náluk abban az időben szinte megállás nélkül be volt kapcsolva a TV, amire a gyerekek nagyon rá is szoktak. 

Nekem persze kényelmes is volt ez így, legalább többet tudtam zavartalanul foglalkozni az akkor másfél éves legkisebb lányommal.

Éreztem, hogy ez nem az az irány, amerre menni akarok, és a két nagyobb is elég kötekedős és robbanós hangulatban volt a sok TV nézés után. Ezért aztán egy "meghallgató pározás" során elkezdtem lélekben felkészülni rá, hogy azt mondom nekik: "Nincs több TV!" A gondolattól is előre elfáradtam, hogy mi jön majd ez után, és hogy honnan találok majd energiát arra, hogy a TV mentes időt értelmesen eltöltsem velük.

Mégis, a meghallgatás utáni napon leültem melléjük mese nézés közben, és vidáman azt mondtam: "Ez az utolsó. Mikor vége ennek a mesének, kikapcsoljuk a TV-t." Mintha meg se hallották volna. Magamhoz húztam, ölelgettem őket, igyekeztem velük együtt örülni a mesének. Amikor pedig vége lett, felálltam, és kikapcsoltam a készüléket.

"Neeee! Csak még egyet!"- kezdtek rá kórusban. "Nem! Ennyi volt! Mit szeretnétek játszani?" - feleltem jókedvűen. A fiam nagyon mérges lett, és elkezdett kiabálni, hogy ezért büntetést érdemelek. (A büntetés szó az iskolával együtt jelent csak meg az életünkben, előtte sose használta, mert sose büntettük meg.) "És mi lenne a büntetésem?" - kérdeztem kíváncsian. "Az, hogy most azonnal autóznod kell velem!" - válaszolta dühösen. Erre persze a nagyobb lányom is rögtön megszólalt: "Az én büntetésem pedig az lesz neked, hogy ki kell gyere velem ugrálni a trambulinba! Azonnal!"

Ekkorra már örültem, hogy belevágtam a TV mentesítő projektembe. Lám, még nem felejtették el, mire van igazából szükségük: közös játékra, közös nevetésre. Mentem is letölteni a "büntetésem", még mielőtt valami sokkal bosszantóbb viselkedéssel kezdték volna el jelezni, hogy "Anya, szükségünk van rád!"