Helyszín tópart. Napsütéses,
nyárias, üres és hívogató. Nagytestvér már mezítláb jön-megy a homokos parton,
bele-bele gyalogol a nem túl hideg vízbe is, ás, önt, miegymás. A kicsi is már
rögtön érzi, ez jó buli neki is csatlakozni kell, és már huhogja is, hogy ő is vetkőzne.
Leülünk hát a plédre a fűben és kiszabadítjuk a lábakat a burkolatokból. Ez jó,
és már indulna is el, de. Nem jó, a fű nem jó nem tetszik! Rosszalló huhogás és
jön vissza, de már mutatja is, irány a part!
Amint odaérünk leteszem, azaz
csak letenném abban a pillanatban kétségbeeséssel vegyes felháborodás közepette
mászik vissza rám. A lábaknak nem tetszett az érzés, a nedves homok valami
ördögtől való. Jaj, most mi lesz. Érzem, hogy vívódik, mert vonzza az part, a víz
az öntögetés a lapátolós meg minden, csak az a nedves hideg izé ne volna.
Megpróbáljuk újra, leteszem. Nem, ez még mindig nem jó. Kétségesett
majmocskaként kapaszkodik. Egyik lábával átkulcsolja az enyémet míg a másik
lábujjhegyein egyensúlyoz és már kezd sírni. Ő kétségbeesett és tanácstalan én
viszont biztosan tudom, hogy felvenni nem fogom, mert nem állhatunk mégsem
órákon át így a parton, és lapátolni öntögetni sem tud a kezemből, ölemben
ülve, erre képtelen vagyok, meg hát nem is szeretném. Na jó, de most hogyan tovább?
Eszembe jut valami, kipróbálom és
már jujjogok is és gusztustalankodom, „jaj ez a homok ez undi, ez rémes, jaja
ez rettenetes…”. Sikongok, jajongok ….. És ő már veszi is a lapot és homokkal
összemaszatolt lábát felemeli, hogy belém dörgölje, na ettől én persze még
jobban „megrémülök” és igyekszem menekülni – miközben még mindig fogom azért –
és indul is a móka. Kacag és jön a lábbal, kacag és ijeszt és kerget és már
játszunk is. Pár pillanat és már a másik láb is homokon már nagyon kacag,
ahogyan csak ő tud, néhány újabb ijesztéssel később már nem fog engem, hanem
jön utánam a lábbal. Önállóan, mezítláb a vizes homokon. És percekkel később
ott öntöget nagytesóval, jön-megy a homokos parton, bele-bele gyalogol a nem
túl hideg vízbe is. Ennyi.
Amit vesztettünk egy nyűgös
konfliktusos „De én úgyis leteszlek, jaj ne legyél már ilyen kényes” vagy „Nem
cipellek már tovább nehéz vagy, nagy fiú…” (tetszés szerint behelyettesíthető,
bővíthető). És amit nyertünk: egy új tapasztalás és egy jó kacagás, meg persze
önfeledt órákig tartó játék a tóparton.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése