A kiabálás is el tud fogyni

Az egyik legnagyobb probléma nálunk a kiabálás, hogy a gyerekek visonganak, sikongatnak, idétlenkednek, artikulálatlanul üvöltenek, stb. Ami persze normális, főleg mivel egy lakótelepi lakásban kevés lehetőségük van kitombolni magukat. 

Nekem viszont gyakran borzasztó zavaró, és próbálok különböző trükköket bevetni. Valamelyik nap azt találtam ki, hogy akinek kiabálni valója van, az menjen be a fürdőszobába, csukja magára az ajtót, és ha kikiabálta magát, kijöhet. 

Ez nagyon tetszett a gyerekeknek, sorba álltak az ajtónál, és nekem is be kellett mennem kiabálni. Néhány kör után Lőrinc (4 éves) közölte, hogy ő már nem tud többet kiabálni. Hát nem mondom, hogy aznap már tényleg nem kiabált többet, mindenesetre jó móka volt :)

Az egerek hazalopakodnak - hogyan jussunk haza gyalog egy sötét téli estén

Egyik este későn keveredtünk haza, fáradtak voltak már a gyerekek. A férjem vitte a kezében / nyakában a kicsit, mert ő még cipelhető méret, de a nagyobbik is fáradtan, nyafogva jött csak. Kérte, hogy vigyük őt is, de a 21 kilójával és 5 évével ez már nem volt vállalható. Tudtam, hogy a villamostól a lakásig tartó rövid séta vagy nagyon nyűgös-veszekedős lesz, vagy kell valami trükk. 

Zsófi nagyon szívesen bújik bele állatok bőrébe, természetesen csak képzeletben. Naponta többször változtatja, hogy ő most róka, nyuszi, egér, cica vagy ami eszébe jut. 

Azt mondtam neki cinkos hangon: legyünk most egerek. Ehhez tudott kapcsolódni, és belement a játékba. Az autók voltak a macskák. Amelyiknek világított a lámpája, az ébren volt, amelyik parkolt, az aludt, de csendben kellett elmenni azok előtt is. Néztük a mellettünk elhaladó autókat, akarom mondani macskákat, hogy milyen színűek, és hogy vajon észre vettek-e. Így "búvóhelytől" búvóhelyig settenkedve, az macskák elől bújkálva jutottunk el az egérlyukig, minden nyafogás, azaz cincogás nélkül. Otthon jót kacagtunk, hogy megmenekültünk, és megmostunk az egérmancsunkat vacsora előtt. 

A továbbiakban simán folyt az este, és én boldog voltam, hogy nem nyűgösködve értünk haza, ahonnan könnyű lett volna elindulni lefelé a lejtőn, hanem vidám egércsalád vacsorázott együtt.

Ugabuga bébi

Egyik nap - szokás szerint - késésben voltunk reggel. Már el kellett volna indulnunk az iskolába, de a fiam, aki máskor elsőként készül el és lép ki az ajtón, minden noszogatásom ellenére sem haladt előre az öltözéssel. Én zsörtöltem, pöröltem vele, közben pedig a legkisebb testvérét próbáltam útra késszé varázsolni. Persze már jól ismernek a gyerekeim - amelyik kutya ugat, az nem harap - így ő tovább meresztette a szemét, és üldögélt a padlón. 

Ránéztem, és eszembe jutott egy régi kedves játékunk: az "ugabuga bébi". 

A kistestvér érkezését a 9 éves fiam kétszer is átélte, annak minden csodájával és nehézségével együtt. Rengeteg időt kellett egyedül játsszon, tegyen-vegyen, míg én a húgait szoptattam, pelenkáztam, altattam, meghallgattam, öltöztettem stb. Ilyenkor persze gyakran ő is ugyanarra a bánásmódra vágyott. Ezekből a helyzetekből született a mai napig tartó "ugabuga bébi" játékunk, amit most szerencsére megint eszembe jutott.

- Hány évesnek érzed most magad, kisfiam? - kérdeztem tőle.

- Nulla. - felelte ő elvékonyított hangon, közben pedig egészen elesetten nézett rám nagy barna szemével.

- Ó, hát egy ilyen pici babának még segíteni kell az öltözéssel! - kiáltottam fel, és kezembe vettem a 36-os cipőjét, hogy beleszuszakoljam a lábát. - Ó, milyen édes pici lábikó! - becézgettem a medvetalpait - milyen iciri-piciri lábujjak! Milyen csodás ez az én ugabuga bébim! - ilyenekkel és ehhez hasonló felkiáltásokkal árasztottam el, pont úgy, mint egy újszülöttet. Mert hát ő annak is érezte akkor magát, csak a méretei eredetileg megtévesztettek engem. 

A cipő után megkérdeztem, most hány éves. Szerencsémre hatott a szeretet áradat, mert már azt mondta, egy. 

- Egy egyéves kisbabára még rá kell adni a pulcsiját! Add a pici mancsod! - gőgicséltem vele tovább. Mikor ezen is túljutottunk, már igazán ideje volt katapultálni a lakásból. Úgy néztem rá, mint aki nagyon meg van lepődve, és azt mondtam: Jé, hirtelen de megnőttél? Csak nem 9 éves vagy? De hát akkor már egyedül is fel tudod venni a kabátod! - mondtam lelkesen.

- Nem! Még csak két éves vagyok! - próbálkozott be megint a babahanggal, de a pillantásomból látta, hogy ennek most már nincs itt az ideje. Így hát magára kapta a kabátot, a sapkát, és már indulhattunk is, nagy egyetértésben, én és az óriásbébim.

Levélcsata

 

Az Óbudai-szigeten voltunk, a csúszdás játszótéren, és bár eleinte mindenki jól érezte magát, az idő előrehaladtával a három gyerekem (2 és fél, majdnem 7, és majdnem 9 évesek) mind mást akart csinálni, és mindannyian csak velem. Hiába próbáltam az egyikkel jól érezni magamat, egy másik biztos nem tudott bekapcsolódni a játékba. Igyekeztem minden igényt kielégíteni, mindenkivel csúszni, mókázni, de a legkisebb eléggé röghöz kötött, így a nagyobbaknak nem tudtam kielégíteni az anya-igényét.

 

Végül éreztem, annyira feszült vagyok, hogy mindjárt kifakadok, ezért gyorsan azt mondtam "na, gyerekek, indulás haza!" Összesereglettek, el is indultunk, de a két nagyobb valamin összekapott, és a 9 éves fiam felkapott egy adag száraz platánlevelet a földről, és jól a 7 éves húga nyakába öntötte. A lányom szemében meg dühös fény gyúlt, és már ment is, hogy megtorolja.

 

Ezektől a helyzetektől mindig ideges leszek. De most volt még valami számomra is meglepő erőtartalékom, és hirtelen azt mondtam: "oké, akkor indulás előtt még levélcsatázzunk egyet!". A gyerekek szeme rögtön felcsillant. Hol volt már az egymás iránti haragjuk! Hiszen anya ellen lehet szövetkezni! Azonnal elkezdtek levelekkel dobálni, persze a kicsi sem maradhatott ki. Kergettem őket, szaladtam előlük, dobáltuk a leveleket, volt nagy sivalkodás, más gyerekek is becsatlakoztak, jó nagy móka kerekedett.

 

Hát igen, erre vágytak, ezért volt a nyűgösség, de valahogy előtte nem találtuk meg így egymást. Mikor elfárdtak, levelekből ágyat vetettünk, be is takartam őket. Az autónál még közösen kieszeltek egy utolsó tréfát: jól teleszórták levelekkel azt is. Eljátszottam, hogy sárkány-mérges vagyok, és már kinőtt több másik fejem is - még több nevetés. Próbáltam le- és kitakarítani az autót, ők meg csak hozták az újabb levéladagokat, és nagyon élvezték, hogy én közben mit össze morgok és zsörtölődöm. Nagy volt közöttük az egyetértés, jó csapatként dolgoztak együtt.

 

Aztán mikor már rendes hangon azt mondtam, ideje indulni, nagy kuncogások közepette beszálltak, és szépen hazakocsikáztunk.

Elefántok és gepárdok - boltba mennek

Avagy, hogyan jussunk el gyalog a boltig egy 3 évessel nagy kiborulás nélkül

Báti már nagyfiú. Lassan 3 és teljesen kiakad bármilyen „kis” jelzőtől (bár attól tartok ezt sokat fogja még hallani a vezeték neve miatt…J), így SOHA nem használhatunk már babakocsit, mert az „kicsiknek való”.  A baj csak az, hogy ő rettenetesen elfárad már egy perc gyaloglás után.  Más közlekedési eszköz pedig most nem jöhetett számításba.

Szóval, a minap muszáj volt elvinnem bevásárolni . A bolt tőlünk szűk tíz percre van és gondoltam még egy kis fárasztásnak is jól jöhet a séta!  JSzépen sütött a nap is, ideális! Én ugyan fáradt voltam, nyűgös, (üres hűtővel) hosszú volt az előző éjszakánk, de gondoltam a friss levegő biztosan kitisztítja a fejünket.

Bírta is egy igen rövid utcán át a sétát, aztán kérte, hogy vegyem fel és vigyem. Ekkor már sejtettem, hogy jobb lett volna kicsit azért mégis győzködnöm a babakocsira, így fel is ajánlottam, hogy még vissza is mehetünk érte. Ezen persze felháborodott és azt mondta, ha nem veszem fel, akkor inkább leül ide a földre!

Hát így is tett! Könyörögtem, rimánkodtam, hogy álljon fel, mert ősz van és hideg a kő, félek, hogy felfázik és frusztráltan ismételgettem,  mint egy gép, hogy muszáj bevásárolnunk is, de semmi. Aztán persze ’ következetes ’ anya lévén, végül felvettem. Bírtam is cipelni egy másik fél utcán át és már ki is készült az amúgy is fájós hátam. Kértem, hogy most sétáljunk tovább együtt.  Csak még egy utcácskát és ott is vagyunk!  Kértem, követeltem, imádkoztam, de persze megint a földön ült. Én már kezdtem elveszíteni a türelmem, éreztem, ahogyan nő bennem a tehetetlenség érzése. Csak a boltig akartam eljutni és vissza. Miért kell ennek is ekkora feneket kerekíteni? Már a napsütés sem érdekelt és megfogadtam ezredszerre is, hogy gyerekkel boltba soha többet!  Miután gondolatban kilőttem magam a holdra, vettem egy jó nagy mély levegőt és eszembe jutott, hogy oké, akkor most vagy balhézunk vagy  játszunk?! (A legutolsó dolog, amihez épp hangulatom volt a játék, de tapasztalatból reméltem, hogy beválik. :))

Hirtelen váltással, bár kissé esetlenül azt mondtam:

„Elefánt dübörgést hallok!”izgatottságot színlelve néztem körül és folytattam  „ Te is hallod őket?”

Báti is elkezdte hegyezni a füleit-ilyenkor szó szerint csavar is rajtuk egyet- és azt felelte:

„Anya! Anya! Hegyezgettem a fülem és én is hallottam! Gyorsan, fussunk Anya, nehogy elkapjanak minket! „

„ Akkor futááááás! „ feleltem , majd még hozzátettem „ Fussunk úgy, mint a gepárdok! Ők a leggyorsabbak! „ 

És így futottunk fától fáig, bokortól bokorig, a boltig és vissza nagyokat kuncogva minden elbújáskor. J

Az igazság az, hogy végül abszolút sikerélményem lett, mert be is vásároltunk (bár került a kosárba néhány teljesen szükségtelen dolog), a hangulat is nagyon klasszá vált és őszintén szólva annyira beleéltem magam a végére én is, hogy szinte tudattalanul pakolásztam a boltban a kosárba. J Újra meg kellett állapítanom, hogy mennyire jól motiválható a gyerekem egy kis játékkal, könnyedséggel és mennyivel könnyebb így nekem is minden. A reggeli morcosságom is eltűnt. A nevetés tényleg jó feszültségoldó tud lenni, még ha kicsit hangulatba kellett is hoznom saját magam.

Csak abból a fáradt frusztrált hangulatból való átváltást kell még gyakorolnom! J

Nyakrepülő és szobataxi

Kb. két hete történt, hogy eljött a lefekvés ideje, és persze a két lányom nem akart megmozdulni. Hiába mondtam: "Fogmosás!", tovább gubbasztottak a konyhában. És mintha ez nem lett volna elég egyértelmű, mikor én viszont ki akartam menni a fürdőszobába, a közel 7 éves "nagylányom" még bele is kapaszkodott a lábamba, úgy, hogy mozdulni sem tudtam.

Utálom, ha lefognak, ettől rögtön ideges leszek. De most eszembe jutott, amit előtte való nap Larry Cohen Hancúrozni jó című könyvében olvastam egy hasonló helyzet játékos megoldásáról, és igyekezve, hogy ne gúnyosnak hangozzak, azt mondtam: "na mi van, te taxival mész?" és elkezdtem őt a parkettán vonszolni. "Hű, de öreg ez a taxi" - nyögtem - "vagy az utas túlsúlyos?". Ekkor már nagyokat kuncogott, mire a két és fél éves húga ráakasztotta magát a másik lábamra. Egy ilyen buliból ő sem maradhat ki. "Két utas ennek a vén járgánynak!" - szörnyülködtem, és közben próbáltam velük eljutni a fürdőszobába, és átpasszírozni őket az ajtónyíláson.

Nagy volt a vidámság. Elmúlt a nem-akarom hangulat, csak annyit kértek, hogy fogmosás után a taxi vigye be őket a hálószobába. "Az drága fuvar lesz" - feleltem - "legalább öt puszi és tíz ölelés, előre fizetve" - mire megrohamoztak és agyonszeretgettek. Ekkor a 9 éves nagyfiam is megszólalt a konyhából: "Anya, én is taxival megyek!". Kimentem érte, és azt találta ki, a nyakamba ül. 36 kiló, így nem voltam benne biztos, hogy ez működni fog, de nagy nevetésekkel összehoztuk. Valamelyik gyerek elnevezte ezt a figurát nyakrepülőnek.

Még szállítgattam őket egy kicsit ide-oda a lakásban, aztán végül minden fuvarral "eltévedtem", és bepottyantottam őket az ágyba. Mesére már nem volt idő, de ez se volt baj. Mindenki szépen elaludt.

Azóta is gyakran kérik a "szobataxit" és a "nyakrepülőt", én meg örülök, hogy ennyivel megúszom. Ők boldogok, nekem pedig sem szigorkodnom, sem nyif-nyaffot hallgatnom nem kell.

Kukásautó

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egyik nap azt játszottuk a gyerekekkel, hogy az ágyon felkapom, és eldobom őket. Egyszer ahogy megfogtam Lőrincet, a magasba emeltem, és ott még egy kicsit ráztam, mielőtt eldobtam volna, Lőrincnek eszébe jutott, hogy ez most olyan, mintha kukásautó lennék. (Nagy kedvenc, sokszor figyeljük, hogyan borítják be a kukásbácsik a szemetet a kukásautóba.)

 

Kérte, hogy játszunk így tovább: ő lesz a szemét, én pedig elviszem a szeméttelepre. Belementem, és elkezdtem keresgélni: „hol van itt valami szemét?”. Ő persze jelentkezett. Én meg felemeltem, megszagoltam, a legváltozatosabb gusztustalan dolgokat találtam ki (rohadt gyümölcs, kakis pelenka), hogy éppen mit találtam a szemétben, mindnek nagyon örültem „ó, ez nagyon finom, nagyon szeretem”, és közben puszilgattam. Lőrinc pedig nagyokat nevetett, nagyon élvezte ezt a játékot.

 

Azt hiszem, hogy az ehhez hasonló játékok nagyon jók arra, hogy a gyerekek megérezzék, hogy akkor is szeretjük őket, ha éppen nem a legjobb formájukat hozzák.

Nyöszörög? Nyikorog? - Olajozzuk!

 

Sokszor nehezen indul a reggel 4 éves óvodás fiammal. Tulajdonképpen szeret oviba járni, de reggel a sötétben felkelni és összekészülődni nem olyan jó móka. Ilyenkor igyekszem bevetni valamilyen játékot. Egyik reggel az ágyban fekve csak nyöszörgött, de hiába kérdeztem, nem mondta meg mi a baj, semmilyen értelmes választ nem tudtam kihúzni belőle, csak nyöszörgött. Ekkor azt mondtam: „Jaj, de nyikorog ez az ajtó, meg kell olajozni!” - és elkezdtem olajozni/óvatosan csikizni a könyökét, térdét, hónalját. Egyből nevetni kezdett. Még dögönyöztem egy kicsit, és már el is szállt a nyöszörgős hangulat.

Vacsora-puszi

 

A hétfő este, az első ovis nap a héten, kicsit nyűgösen indult. A vacsoraasztalnál már "látszott", hogy csak ürügy kell, hogy Zsófi sírhasson. Mindenfélét megpróbált, rugdalózott, bohóckodott, nem hagyta az öccsét enni, stb. Aztán mikor leesett egy falat a vacsorájából, megkértem, hogy menjen ő érte. A kistesó viszont megelőzte, és meg is ette a talált falatot.

Ekkor végre előtört a napi szomorúságkupac, és sírni kezdett. Nem engedett közel magához. Bement az asztal alá, és nem akart velem, velünk lenni. Maradtunk a közelében, idővel csökkent a sírás, majd kimászott az asztal alól, és mérgeskedve, sírdogálva cicajárásban elindult a hálószoba felé. Utána eredtem, és a kilógó derekát összepuszilgattam. Erre már nevetés volt a válasz, amit jó jelnek vettem, és folytattam a puszilgatást, de ő elmenekült. Elkezdtünk fogócskázni. Azt játszottuk, hogy a szám mágnesként működik, és nem bír nem puszit adni. Szóval pusziltam, ahol éremtem, ő meg nevetett, néha elszaladt, utána meg hagyta magát. Aztán már ő is adott puszit. Szépen lecsendesedtünk a végére, ezután már bújós lett, és már nem akart mást, csak együtt lenni.

Beszélő fogkefe

 

A fogmosás nálunk egy időben könnyen ment. Majd jött egy korszak, amikor rettentően nehezen. Minden alkalommal ellenkezést szült a felvetés, hogy menjünk fogat mosni. Próbálkoztunk kérleléssel, ijesztgetéssel - mint hogy jönnek a fognyűvú manók, és elrontják a fogat, meg hogy fogorvoshoz kell menni, aki kifúrja és betömi. Vagy hogy ha nem most fogat, nem kaphat desszertet. Stb. Volt vasszigor, kiabálás, parancsolgatás. Mindhiába, nem hatott semmi. Végül sok sírás, kiabálás és kérlelés után megvolt a fogmosás, de már előre utáltam ezt a részét a napnak - én is.

 

Aztán egyik nap elkezdett beszélni a fogkefe. Nagyon megörült Zsófinak, és annak, hogy egyforma színű rózsaszín ruhában vannak. Elmesélte, hogy mióta várja már, hogy Zsófi jöjjön. Mesét mondott a fognyűvő manókról, akikkel egyébként sok hasonló dolog törént mint vele. Például megszülettek, növögettek, majd oviba és iskolába jártak, majd dolgozni kezdtek. Persze olyan is volt, hogy csak arról beszélgettek a fogkefével, hogy mit evett Zsófi aznap és milyen finomságot talál a fogak között. Vagy épp ki kellett találnia, hogy mit evett az oviban. Amióta a fogkefe segít az esti fogmosásban, azóta ritkán kell noszogatni Zsófit, hogy jöjjön fogat mosni.

Skorpió-kezek



Ahogy a minap Apa hazaért este a munkából, szokás szerint nekiálltak kergetőzni Bátival. Aztán a  kanapé párnáiból építettek egy barlangot és birkózni kezdtek benne.  Kacarásztak, sikoltoztak vidáman, de aztán egyik pillanatról a másikra egy üvöltés hallatszott be a konyhába a férjem részéről és aztán nagy csend lett. Sejtettem, hogy megint valami durva dolog történt. Báti egy óriásit mart Apa nyakába. Fogalmam sincs mi történhetett a férjemmel, de hál’ Istennek sikerült nem kiborulnia, nyugodt maradt. JAmikor a konyhából –a főzést megszakítva- bementem a mellette levő nappaliba épp farkasszemet néztek mereven.

Odamentem a férjemhez és kissé bizonytalanul , de megkérdeztem tőle: ’ Oh, csak nem téged is egy skorpió mart meg? ,Engem ma már többször is megtámadott itt egy.’  Ő kérdőn rám nézett és csak annyit préselt ki a fogai között :’ De igeeeeeeeeeeeeeen!’ .  Aztán felbuzdulva a nyitottságán folytattam: ’ És Bátit láttad esetleg valahol? Eltűnt!’ Eközben persze Báti kissé meglepetten, de kíváncsian figyelte a beszélgetésünket a kanapé-barlangból és aztán megszólalt: ’ Nem, Anya, itt vagyok csak a kezeim lettek skorpiók! ’

Apa ekkor kapva kapott az alkalmon, gyorsan megragadta Bátit, és a levegőbe emelte: ’ Oh, a skorpióknak kint van a helyük a homokban, ők ott szeretnek lenni!’, és ezzel kiemelte a barlangból. Ekkor Báti kacagva megszólalt:’ Apa, itt vagyok, Báti, én vagyok az, visszaváltoztak a kezeim!’ Apa nagyon megörülve felelte: ’ Jajj de jó! Annyira örülök, hogy látlak! Úgy megijedtem a skorpió-kezektől!’ És mindketten elkezdtek nevetni.  Ezt aznap este még jó néhányszor eljátszották, és Báti mindannyiszor nagyon kacagott, amikor a kezei visszaváltoztak, és  újra találkozhatott Apával. 

Bő fél óra után egyszer csak  Báti felállt, és otthagyta Apát. A vacsora már az asztalon várta őket egy ideje, szó nélkül a helyére ült, és hívta Apát, hogy jöjjön ő is az asztalhoz, mert kezdődik az ebéd (még nem tudjuk pontosan épp mikor mit eszünk…J) Persze ez általában fordítva történik ; nekünk kell őt csalogatni az asztalhoz. És ezután a sok nevetés után egy szép, sima zárása lett az estének! J Örülök, hogy a férjem nyugodt tudott maradni a kritikus pillanatban, és nyitottan, rugalmasan bele tudott vonódni a játékba, mert ettől az este egy szép családi élmény lett, és nem kellett senkinek kiakadnia vagy sírnia. Köszönöm neki!

Beszélő pizsama

 

Az utóbbi pár hétben egyre nyűgösebb az esti lefekvés 4 éves Lőrinc fiammal. Nem akar pizsamát venni, elszalad, dobálja magát, nem hagyja magát öltöztetni, és közben ordít. Eddig próbáltuk valahogy túlélni, tudván, hogy ha végre valahogy rákerül a pizsama és lekapcsoljuk a villanyt, lenyugszik, és folyhat tovább az esti rutin (rajzolás apa telefonján, és mese). De ma úgy döntöttem, összeszedem magam, és bevetem a megelevenedő pizsama trükköt. Fogtam a zokniját, és így szóltam elváltoztatott hangon: „Jaj, Lőrinc, hadd legyek az éjszakai zoknid, jaj de jó lenne”. Mire ő meglepetésemre nyújtotta a lábát. Úgyhogy folytattam. „Szia, Lőrinc, én vagyok a helikopteres body, úgy szeretnék ma a pizsamád lenni." Itt már mosolygott és belebújt a bodyba. Így folytattam: "ki szeretne még Lőrinc pizsamája lenni?” „Én, én” – szólt a pizsamanadrág. Ezután a pizsamanadrág is könnyen felkerült a helyére. Maradt a póló. „Már csak egyetlen hely kiadó, lehet még jelentkezni, ki akar még Lőrinc pizsamája lenni?” Közben megjött apa, vette a lapot, kezébe vette a pólót: "én veszem ma fel a csíkos pólót.!" Mire a póló: „nem, nem, nem akarok apa pizsamája lenni, Lőrinccel akarok aludni.” Így került fel aznap a pizsama Lőrincre, feszültség és ordításmentesen :) Nem vagyok benne biztos, hogy ez minden este be fog jönni, de egyetlen nyugisabb este is nagy kincs tud lenni :)

"Szökik a zsák!"

 

A 2 éves kislányom egyik nap egyszerűen nem akart lemászni az ölemből, pedig muszáj lett volna letennem, hogy be tudjam fejezni a főzést. Csak ölben érezte jól magát, és ha megpróbáltam "megszabadulni" tőle, azonnal hangos tiltakozásba kezdett. Próbáltam hordozóba tenni, az se tetszett neki. Pedig nem volt álmos, csak gondolom éppen érezte: anya nem velem akar lenni. Akkor eszembe jutott, amit Larry Cohen könyvében olvastam, és játékosan azt mondtam neki: húha, itt a világ legragaszkodóbb hátizsákja, hogyan lehetne letenni? Aztán eljátszottam, mintha le akarnám tenni, de igazából még jobban magamhoz öleltem, és olyanokat mondtam, hogy "jaj, ideragadt, jaj, nem tudok megszabadulni tőle!" Erre már mosolyogni kezdett, aztán, amikor fejjel lefele lógattam, nevetni is. Így játszottunk egy rövid ideig még, aztán hirtelen lemászott az ölemből, és azt mondta (saját nyelvén): Anya, szökik a zsák!, és elkezdett szaladni előlem. Játékos felháborodással és meglepődéssel kergetni kezdtem, úgy, hogy persze ne kapjam el igazán, és azt mondogattam: nahát, ilyet, micsoda hátizsák! Megszökött! Ide vele! A végén a karomba kaptam, megpuszilgattam a pocakját, és kijelentettem, hogy most befejezzük a főzést. Odahúztam egy széket, ő örömmel ácsorgott rajta, és elmélyedve próbálkozott az almaszeleteléssel még vagy 20 percen keresztül, amíg én bőven be tudtam fejezni az ebédet. Az egész játék nem tartott tovább öt percnél, de mennyivel könnyebb volt utána!

Pusziláda

A reggel kicsit nehezebben indult, talán front, én is nyűgösebb voltam. A kislányom nagyon igényelte a figyelmem, de csak szerettem volna nyugodtan elintézni a dolgomat… khm ahová a király is egyedül jár…

A gyermek pedig ezt most nem igazán támogatta, így mindennel próbálkozott, lekapcsolta a lámpát, kezdte letekerni a wc-papírt, jött a nyavalyás is hozzá, ezt akarok, azta akarok és persze mindent most rögtön.

No gondoltam, mindjárt robbanok, hogy még a dolgomat se tudom nyugodtan elintézni, ráadásul épp nem voltam "mobilis" szóval így kellett kitalálnom valamit. Ahhoz elég messze volt, hogy nem tudtam elkapni a karját, hogy odahúzzam magamhoz.

Egyszercsak kinyílt a pusziládánk (nálunk pusziláda van, ami varázslatosan tud kinyílni, és egy meghatározott varázsigére záródik, amit a gyermeknek kell kimondania):

"Ó jajj tolonganak kifelé a puszik, nagyon tele van ez a láda, hova mehet ez a sok puszi, mi legyen velük? Te jó ég! már jönnek is, én látok valakit, akinek nagyon kellene pár puszi, huncut kezecskéknek, lábacskáknak."

A mosoly már meg is jelent az arcán, de nem jött közelebb, szóval tovább kellett játszani…

"jajj már itt is vannak, kirepülnek, szállnak a levegőben! remélem, gyorsan célba érnek!" erre elkezdtem cuppogni a levegőbe. A mosoly és a kacagás már meg is jöttek, bár még nem jött közelebb…

"mi lesz ezzel a sok puszival? nagyon tele van a pusziláda!!! Csináljunk valamit, nehogy elvesszen a sok puszi!"

Kicsit közelített, de még mindig nem tudtam megpuszilni…a feszültség viszont elszállt láthatóan, így folytattam a cuppogást a levegőbe, és tereltem felé a puszikat, majd mondtam neki, hogy lehet, hogy akkor inkább be kéne csukni azt a ládát el ne vesszen az a sok puszi. Végül jött a varázsige, és bezárta a ládát :)

Visszakaptam a mosolygós kacagós kislányom, és jött az ő köre, kinyílt az ő ládikája is, és én viszont kértem az összes puszit! :)

Csikiterápia

Vannak napszakok, helyzetek a mindennapokban, amikor látom, hogy a lányom "zsebe" tele lett feszültséggel, és egymást bepörgetve jó kis veszekedésekbe, hisztikbe keveredtünk, ami az egész családi hangulatot megalapozta, és nehéz volt innen kimozdulni. A tanult dögönyözős-csikizős módszert próbáltuk többször, többféleképpen, és végül nálunk a "csikiterápia" néven maradt meg. Most már tudatosan alkalmazzuk feszült helyzetekben, veszekedéseket megelőzni vagy a veszekedésekből kijönni, békülés után, a hangulatot "jóvá tenni". Most már ott tartunk, hogy a 4 éves lányom már időnként érzi, hogy ez kell neki, és szól, hogy csikiterápiára van szüksége, és sokszor azt is megnevezi, hogy kivel - , persze azzal, akivel a feszültség fennáll. Nekünk ez nagy könnyebbség a mindennapokban, akár naponta többször is előkerül, ha szükség van rá.