2016. július 4., hétfő

Bibibiii-től az adok még-ig

Zsombor beteg volt, ezért itthon maradtam vele. Mivel egy napig szinte alig evett, nagyon megörültem, amikor kiszúrta a hűtőben a kinder tojást, és azt kérte. Örömmel adtam oda, és már akkor az motoszkált bennem, hogy ha Ő most megeszi, tuti balhé lesz, ha Máté hazajön, és Ő is kiszúrja a hűtőben a kindert, és elkéri. És persze így is lett. Zsombika egyből sírni kezdett, hogy Ő is kér, és csak sírt és sírt. A helyzeten nem segített, hogy Máté mondogatta: „bibibiiii, nekem még van, Neked nincs”. Zsombi közben már az ölemben ült és ott sírt, de Máté ezen mondataira nagyon bedühödött, és bántani akarta Mátét. Persze nem hagytam, Máténak annyit mondtam, hogy „Mátém, ne!”, de nagyon figyeltem arra, hogy semmi harag, indulat ne legyen bennem Máté irányában, hiszen jogos, hogy Ő most eszi meg, és tudom azt is, hogy ennek a „bibibiiii”-nek is megvan az oka (kevés a gyerekidő vele). Zsombit hagytam sírni, Máté persze nem akart adni neki, így telt el kb. 2 perc. Közben egyszer csak, mindenféle unszolás nélkül, odajött Máté, és hozott neki egy kis darabka csokit, mire Zsombi: „Köszönöm, Teszó!”, mire Máté hozott neki még egyet azzal, hogy „Látod, adok még egy nagy darabot!”. Azt is megköszönte Zsombi, megette, utána pedig boldogan ment játszani. Már nem érdekelte, hogy a tesója befalja a többi csokit, neki meg nem ad, mert nem is kért többet, hanem boldogan játszottak együtt tovább.

Réka

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése