Csalódás után...

A gyerekek strandon voltak a nagyszülőkkel, napközben dolgom volt, majd késő délután én is csatlakoztam hozzájuk. A fiam szeretett volna vizicsúzdázni, amit a nagyszülőkkel nem lehetett, mondták neki, hogy

azt csak apával. (A helyzet az, hogy ehhez legalább három felnőtt kell, aki felkíséri a csúzdához, aki várja lent, és aki vigyáz addig a tesójára. Anyukám pedig nem tud úszni és a vízbe nem szívesen megy be.) 

Talán ebből azt gondolta, hogy az apukája is jön majd a strandra, mindenesetre biztosan vágyott rá, mert az utóbbi időben nagyon keveset tudtak együtt lenni. Kérlelt, hogy menjek vele csúzdázni és kérdezgette, hogy mikor jön már apa. Én elmagyaráztam neki, hogy most nem lehet és apa most nem tud jönni, de az észérvek már nem hatottak, sírni kezdett, egyre hevesebben, lefeküdt a földre a homokba. 

Én leguggoltam mellé és szerencsére eléggé ki tudtam zárni a figyelő tekinteteket ahhoz, hogy vele tudjak lenni. Időnként újra elmondtam, hogy sajnálom, de most nem tudunk csúzdázni és felajánlottam, hogy bemegyek vele a vízbe, csak úgy pancsolni. Ez persze nem volt jó, csak még jobban sírt. De idővel azért lassan csendesült a sírás, kérdeztem, hogy kér-e enni. Erre bólintott, de maradt a földön. Kérdeztem, hogy odavigyem-e, erre is bólintott. Úgyhogy felkaptam az óriásbébit, leültünk a pokrócunkra enni. 

Akkor már volt kedve bejönni velem a vízbe. Most tanul úszni, nagyon élvezte, hogy úszógumi nélkül lehet. Jó sokáig bent voltunk, pedig a víz már elég hideg volt. Aztán lassan elindultunk hazafelé, azt gondoltam, hogy az egész napos strandolás után el fog aludni az autóban, ahogy ez gyarkan megesik. De nem ez történt.

Mikor hazaértünk, én lefeküdtem, mert én már nagyon fáradt voltam. Ő pedig betakargatott, és kitalálta, hogy ő most orvos, de nem a szadista  fajta, aki injekciókat osztogat és fájdalmas vizsgálatokat végez, hanem kedves, gondoskodó. Majd mikor ennek a játéknak vége lett, lefeküdt mellém, majd egyszercsak megszólalt: anya, én rájöttem, hogy hogy működik a légkondícionáló. 

Iszonyú fáradt voltam, szerettem volna már aludni, kissé bosszankodtam magamban, hogy neki honnan van még ennyi energiája, de közben persze tudtam, hogy a délutáni nagy érzelmi nagytakarításnak volt ilyen hatása, aminek azért nagyon örültem, és büszke voltam rá, hogy ilyen okos. 

Hogyan segítettem a fiamnak festeni

Fiamnak nem igazán jó a kézügyessége, a kortársaihoz képest nem tud olyan jól rajzolni, festeni, de nem is ez az igazán lényeges, hanem hogy nem tud olyan jól, ahogyan ő szeretne. Úgy érzi, nem tudja az elképzeléseit megvalósítani. Ezért elég ritkán foglalkozik ilyesmivel, és elég hamar feladja, abbahagyja ezt a tevékenységet. 

Egy alkalommal festeni szeretett volna. Jó sokáig kevergette a színt, majd hozzálátott. Néhány ecsetvonás után közölte, hogy befejezte, már nem akar festeni. Először mérges lettem, mert a festés nem kis előkészületeket kíván tőlem, és utána a romokat is nagyrészt én takarítom el, és úgy éreztem már megint feleslegesen kell ezt megcsinálnom. 

De közben tudtam, hogy nem velem akar ezzel kiszúrni, hanem elkeseríti a kudarc és nem tud egyedül megküzdeni ezzel a dologgal, ezért úgy döntöttem, megpróbálok segíteni. Leguggoltam mellé: itt van még ez a sok szép festék, amiket kikevertél, miért nem festesz még ezekből is valamit? Igyekeztem nem számonkérő lenni, inkább csak felvetni a lehetőséget. 

És akkor kifakadt, sírt: mert nem lett jó, neki ez nem megy. Nézzem meg, hogy házat akart festeni, de nem sikerült, kéz lett belőle. Mondtam neki, hogy menni fog, csak próbálni, gyakorolni kell. Korábban ha valamit nem akart, nem volt kedve, nem erőltettem, elfogadtam, hogy most ezt nem szeretné (vagyis próbáltam ezt mutatni, mert sokszor zavart, hogy miért adja fel ilyen könnyen.) 

De most úgy éreztem, talán segítene, ha kicsit „erőltetném”, persze úgy, hogy ott vagyok mellette, támogatom. Ő sírt, én pedig ültem mellette, a vállára tettem a kezem, de úgy, hogy közben a festőkészlet felé fordultunk. 

Akkor előállt azzal az ötlettel, hogy fogjam a kezét, és fessünk együtt. Ennek nem igazán vagyok híve, de ha ő kéri, hát legyen. Együtt festettünk egy házat, amivel nagyon elégedett volt, nevetett, majd a kéményt már egyedül festette meg. Most már mindketten jó érzéssel pakoltuk el a festékeket, a képeket pedig még kint hagytuk száradni. 

Néhány perc múlva a fiam rámutatott az „elrontott” festményére: nézd anya, ez olyan, mintha egy ragtapasz lenne a kézen! Most már tudta értékelni a munkáját, amire korábban szinte rá sem tudott nézni.

Leküzdjük az ÁBÉCÉT

 

Arra értem haza, hogy a nagyi éppen az angol ábécét írja le a fiammal a füzetbe, gyönyörű színes zselés tollakkal. Minden jól is ment addig, míg eljött a pillanat, hogy fel is kellett volna olvasni, amit leírtak. A 9 éves fiam nagy lendülettel belefogott, ám a H-nál elakadt. Akárhogy igyekezett, nem emlékezett a betű angol nevére. Rövid töprengés után kijelentette, hogy ez nem is része a házi feladatnak, és be akarta zárni a füzetet.

 

Közbeléptem. A fiamnak elég küzdelmesen megy a tanulás, részképesség-zavar gyanúja áll fenn több területen, és már annyi kudarcélményt gyűjtött a tanulással kapcsolatban, hogy el is ment a kedve az egésztől. Pedig én tudom - mert ezt látom - hogy értelmes, és meg tudja csinálni.

 

"Gyere kicsim, mondjuk végig, segítek. Meg tudod csinálni." - mondtam neki lágyan, ahogy odaálltam mellé az asztalhoz. Egyből sírva fakadt. "Én ezt nem tudom megtanulni" - zokogta - "nekem nem megy." Aztán fél perc után abbamaradt a sírás, és iszonyú dühös lett, elkezdte csapkodni, összegyűrni, tépni a füzetét, és közben tovább mondta, milyen hülyeség ez az egész. Kiszabadítottam a kezéből a füzetet, mire azt mondta: "Akkor téged verlek meg!" - és már kezdte is volna.

 

Ezt már régről ismerem. Rengeteg düh van benne, a gyökere messzire nyúlik, és sokáig tartott, míg megtanultam - és most is tanulom - ezeket a helyzeteket úgy kezelni, hogy az őt is valóban segítse, és közben mindenki biztonságban legyen. Általában ilyenkor jót tesz neki, ha küzdhet. Most is ez volt. Nekem feszült, dulakodott velem, én közben lefogtam és hárítottam minden olyan mozdulatot, ami bárkiben - bennem vagy benne - kárt okozhatott volna. Ellentartottam, hogy legyen kivel küzdjön, hogy ki tudja gyúrni magából a feszültséget, hogy legyen egy testi tapasztalata arról, hogy ő nem tehetetlen - mint azt a tanulásban megéli - de közben semmi olyat nem engedtem, amivel bánthatott volna. (Elég sokat kellett gyakorolnom, hogy ezt így tudjam csinálni, a dolog kulcsa az volt, amikor megértettem, hogy én tényleg erősebb vagyok, meg tudom magam védeni, és tudok ura lenni a helyzetnek. De most is csak akkor megy, ha én magam jól vagyok.)

 

Nagyi persze igyekezett leállítani a helyzetet, meg akarta beszélni vele, hogy de hát ő egy értelmes kisfiú, és neki ez menni fog - hiába. Erre a küzdésre volt szüksége.

 

Kb. 2-3 perc után egyszer csak otthagyott, teljesen magától odament a füzetéhez, és elkezdte mondani az ábécét. A H-nál megint elakadt. Újra elsírta magát, aztán már jött is tovább küzdeni. Még néhány perc egymásnak feszülés, és megint a füzethez ment. Most túljutott a H és az I betűkön, de a J kifogott rajta. Még több küzdés. Aztán újra a füzet. Most megint elakadt, de már nem akart újra tovább küzdeni. Most már a feladatra tudott koncentrálni, néha elcsukló hangon újra és újra nekifutott az ábécének, míg végül egyszer sikerült túljutnia a K betűn is, hiba nélkül. Ott akkor becsukta a füzetet. Megcsinálta.

 

Ez így nekem is elég is volt - elég intenzív dolog így támogatni őt.

 

A történethez még hozzátartozik, hogy mielőtt megírtam volna ezt a bejegyzést, megkérdeztem tőle, hogy közzétehetem-e ezt az esetünket. Először azt mondta, szó sem lehet róla, még azt sem akarta, hogy a neveket megváltoztatva megírjam. Aztán elmondtam neki, hogy azért szeretném megírni, mert olyan sok szülő és a gyereke összevesznek a tanuláson. Mert a szülő a legjobbat szeretné a gyerekének, de mikor az kiakad, és nem csinálja a házit, akkor a szülő tehetetlennek érzi magát, és nem tudja, mit tegyen, és a végén összevesznek, pedig szeretik egymást. Erre azt mondta a fiam, hogy akkor írjam meg. És azt is megengedte, hogy a nevét eláruljam. Úgy hívják, Áron.