Mi kellett ahhoz, hogy a lányom végül apával akarjon aludni

Nyár közepe óta - egy nagy felújítás miatt - nagyon kevés időt töltenek a gyerekek az apukájukkal, ami miatt persze sokkal jobban "rám szoktak".

Valamelyik este szerettem volna elmenni vásárolgatni pár helyre, gyerekek nélkül, miután apa hazajött. Csakhogy Villő (3 éves) éppen azelőtt ébredt, hogy elindultam volna. Eleve nyűgös volt, és nem akart elengedni, nagyon sírt.

Én elgyengültem, és kérdeztem, hogy jön-e velem. Persze igent mondott. Elkezdtem öltöztetni, készülődni, de közben egyre rosszabbul éreztem magam, hogy nem így terveztem ezt az estét, semmi kedvem őt boltról-boltra rángatni, cipelni. Ezeknek a gondolataimnak hangot is adtam, úgyhogy a férjem közbelépett, és mondta, hogy akkor Villőt hagyjam itthon. 

Nem igazán tudtam eldönteni, hogy mi legyen. A tehetetlenségtől - és az elmúlt időszak stresszétől - dühöngtem, sírtam, azt is mondtam, hogy menjen ő, én itthon maradok a gyerekekkel, de igazából nem tudtam magammal sem dőlőre jutni. 

Aztán gondoltam, oké, megyek egyedül. Villő meg iszonyúan sírt, hogy nem akar otthon maradni. Az apja felvette és igyekezett meghallgatni a sírását, és bár egyszer elvesztette a türelmét és rákiabált, de aztán rögtön bocsánatot  is kért, és igyekezett támogatóan vele lenni. 

Én meg csak álltam ott, néztem őket, és még mindig nem tudtam, hogy mi legyen. Aztán úgy éreztem, hogy az nekem nem lesz kikapcsolódás, ha Villőt ilyen állapotban hagyom ott. Úgyhogy végül az lett, hogy mind együtt elindultunk. Mire a boltba értünk, az már oké volt Villőnek, hogy én egyedül megyek be a boltba, ők meg apával addig egy másikba (igaz, hogy be lett ígérve, hogy választhat rágót). 

Ennek az elég félresikerült helyzetnek - és főleg benne a félig-meddig sikerült meghallgatásnak - aztán mégis lett eredménye. Villő este az apukájával akart aludni. Ilyen talán még soha nem volt korábban. Következő este meg nagyon jót játszottak hármasban (Villő és a testvére) az apjukkal. Én csak annyit mondtam, hogy nagyon fáradt vagyok, én most nem szeretnék játszani, és gond nélkül elfogadták. 

Szomorúság-űző apapuszik

Lassan 3 éves kislányomat nagyon érdeklik az érzelmek, arckifejezések, gyarkan kérdezgeti, hogy akit lát, az éppen mérges, vagy szomorú, vagy örül, és miért. Egyik este azt kérdezte tőlem, hogy ő miért szomorú. 

Nem igazán értettem a kérdést, mert nem láttam szomorúnak és nem is tudtam semmilyen közeli eseményhez kapcsolni, próbáltam visszakérdezni, hogy miért szomorú, vagy miért szokott az lenni, 

illetve mondogattam neki, hogy nem látom őt szomorúnak. De nem jutottunk dűlőre, csak kérdezgette tovább, hogy ő miért szomorú. 

Ekkor meghallva a beszélgetésünket játékosan-nevetve betoppant a szobába az apukája, aki nemrég érkezett haza. Ő már tudta a megoldást: Én tudom, hogy miért vagy szomorú! Mert még nem adtam neked puszit! És jól összepuszilgatta Villőt, akinek ez persze nagyon tetszett. 

Természetesen a bátyja sem maradhatott ki ebből, közölte, hogy ő is szomorú. De az apapuszik őt is felvidították. Még egy darabig játszottak így: na, ki az aki szomorú még? A jelentkezőt pedig elárasztották a puszik. 

Aztán amikor apa elment átöltözni, enni, szuszanni egy kicsit, akkor már eléggé feltöltődtek apából ahhoz, hogy könnyen elengedjék, és aznap este elmaradt a nyafogás, ami elég gyakran előfordul, amikor a várva várt apukájuk végre hazaér.

A "csak anya" gyakran annyit jelent: "Apa! Hiányzol!"

Hónapok óta küzdünk azzal, hogy a két és fél éves kisfiunk nem hajlandó semmit az apjával megcsinálni, még a legapróbb dolgokat is "csak anya". Rendszeresen előfordult, hogy ingerlékeny lett, amikor az apja hazajött a munkából, csapkodta őt, vagy kiabált, hogy "apa ne jöjjön haza". 

Nemrég a párommal elolvastunk egy cikket a Hand-in-Hand Parenting oldalon erről a témáról, és tudtuk, hogy ilyenkor újraéli a tőle való mindennapi elszakadás élményét. Azt is megértettük, hogy arra van szüksége, hogy ezt a rossz érzést kisírhassa, kitombolhassa magából apának.

Egyik hétvégén, amikor Bende a kezemet fogva kinyomta a kakit a pelusába, megkértem a férjemet, hogy vigye ki a fürdőszobába popsit mosni. A gyerek üvölteni kezdett, hogy ne apa vigyen ki, anya mossa ki. A férjem nagy levegőt vett, felemelte, bevitte a fürdőszobába a kapálózó gyereket, becsukta az ajtót, és békés, szeretetteljes hangon azt mondta neki: "kicsim, anya most elfoglalt, most apa mossa meg a popsidat". 

Mialatt a kisfiunk hosszasan sírt és verte az ajtót, a párom vele maradt, próbálta körülvenni őt a karjával, és közben mondogatta neki: "tudom, hogy nagyon szereted anyát, de apa is nagyon szeret téged, itt vagyok veled". Legalább háromnegyed órát sírt, mire sikerült összeölelkezniük, és megszabadítani őt a kakis pelustól. 

Ez az egy alkalom máris nagyon sokat számított, hetekre megoldotta ezt a problémát, utána legalább két hétig minden egyes nap örömmel fogadta őt, amikor hazaért a munkából. Azóta egyrészt a férjem is figyel rá, hogy minél több közös játékra kerüljön sor, másrészt már ő is tudja és érti, hogy időről-időre kell egy nagy kiborulás, amikor a kisfia neki önti ki a szívét, neki mondja el a tőle való gyakori elszakadás fájdalmát.