A 2 éves kislányom egyik nap egyszerűen nem akart lemászni az ölemből, pedig muszáj lett volna letennem, hogy be tudjam fejezni a főzést. Csak ölben érezte jól magát, és ha megpróbáltam "megszabadulni" tőle, azonnal hangos tiltakozásba kezdett. Próbáltam hordozóba tenni, az se tetszett neki. Pedig nem volt álmos, csak gondolom éppen érezte: anya nem velem akar lenni. Akkor eszembe jutott, amit Larry Cohen könyvében olvastam, és játékosan azt mondtam neki: húha, itt a világ legragaszkodóbb hátizsákja, hogyan lehetne letenni? Aztán eljátszottam, mintha le akarnám tenni, de igazából még jobban magamhoz öleltem, és olyanokat mondtam, hogy "jaj, ideragadt, jaj, nem tudok megszabadulni tőle!" Erre már mosolyogni kezdett, aztán, amikor fejjel lefele lógattam, nevetni is. Így játszottunk egy rövid ideig még, aztán hirtelen lemászott az ölemből, és azt mondta (saját nyelvén): Anya, szökik a zsák!, és elkezdett szaladni előlem. Játékos felháborodással és meglepődéssel kergetni kezdtem, úgy, hogy persze ne kapjam el igazán, és azt mondogattam: nahát, ilyet, micsoda hátizsák! Megszökött! Ide vele! A végén a karomba kaptam, megpuszilgattam a pocakját, és kijelentettem, hogy most befejezzük a főzést. Odahúztam egy széket, ő örömmel ácsorgott rajta, és elmélyedve próbálkozott az almaszeleteléssel még vagy 20 percen keresztül, amíg én bőven be tudtam fejezni az ebédet. Az egész játék nem tartott tovább öt percnél, de mennyivel könnyebb volt utána!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése