Egyik este a kislányom vacsora előtt kérte, hogy indítsam el az egyik kedvenc meséjét, a Madagaszkárt. Mivel aznap már épp eleget tévézett, és amúgy is vacsorához készülődtünk, nem akartam bekapcsolni a tévét.
Helyette mondtam, hogy most én leszek a Madagaszkár, és elkezdtem énekelni a kezdő dalt. Ez sokszor beválik, de most nem. Csak kiabált, hogy a tévében akarja nézni. Akkor eszembe jutott, hogy bábokkal is el tudom játszani, zebránk ugyan nincs, de oroszlán, víziló és zsiráf van, tehát elővettem őket és elkezdtem velük előadni a mesét.
Eleinte ez sem tetszett neki, kiabált tovább, hogy nem ezt akarja, hanem a tévében, én meg hallgattam őt, a kiabálását, de kitartottam amellett, hogy nincs TV, és próbáltam közben minél közelebb kerülni hozzá.
Egyszer csak elkezdett figyelni, majd nevetni. Amikor oda érkeztem a történetben, hogy a víziló megpróbál betörni egy ajtót, de nem sikerül, az ajtó túl erős, ezen már nagyon nevetett, szóval a víziló újra és újra nekiment az ajtónak, ő kacagott és biztatta a vízilovat, hogy próbálja meg újra. Majd az oroszlán és a zsiráf következett, ők is néhányszor jól beütötték magukat. Aztán az állatok elkezdtek énekelni, hogy éhesek: adott nekik játékból enni, majd jött vacsorázni. Vacsora után még kirakóztunk egy kicsit, majd mese után gond nélkül lefeküdt az ágyába, ami mostanában nem mindig szokott olyan könnyen menni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése