"Hagyjál!"

Kicsi Virág - két és fél éves - egy rövidre sikerült éjszaka másnapján kidőlt délben az autóban, mikor a nővérét összeszedtük az iskolából. Hazaérve persze felébredt, de mert csak 10 percet aludt, és nagyon hervadt volt, úgy döntöttem, beviszem az alvós szobába, hogy még pihenjen.

 

Szerencsére a többi gyerekem épp jól volt - kezdődik az őszi szünet - így volt időm arra, ami jönni készült. Virág kijelentette, hogy ő nem fáradt, és már indult is ki a többiekhez. Én odaültem az ajtó elé, és gyengéden annyit mondtam: "nem, kicsim, most még pihenünk egy kicsit, de ha akarod, előtte még egy picit játszahtunk, vagy elolvashatunk egy mesét."

 

Erre persze teljjesen kiborult. Toporzékolva sírni kezdett, és azt kiabálta: "nem vagyok fáradt, hagyjál békén!" Ha éppen nem toporzékolt, engem próbált eltaszigálni az ajtó előtt. Közben pedig folyamatosan sírt, és egyre azt kiabálta: "hagyjál békén!" Ezek pont azok a szavak, amikkel a nővére szokta őt megpróbálni leszerelni, ha már elege van a kistesóból. Ömlött, ömlött belőle a keserűség, kétségbeesve nézett rám, zokogott, toporzékolt. Én meg ültem ott vele, és tudtam, hogy ez már nagyon rég forrott, ezért nem volt jó reggel az a cipő, amit én ajánlottam, az a bögre, amiben a tejcsit kapta, és az a hőmérséklet, amire a tejet sikerült felmelegítenünk.

 

Ha felé nyúltam, hogy megérintsem, elfordult és behúzódott a sarokba. Én meg nagy ritkán csak annyit mondtam: "Ideje pihenni. Sajnálom, hogy ilyen nehéz." Ami persze olaj volt a tűzre, és még több zokogás követte. Így hallgattam őt kb. 20 percig, amikor egyszer csak könnyes szemmel rám nézett, és azt mondta, hogy akkor olvassunk egy mesét. A könyv, amit szeretett volna, kint volt a nappaliban, így mondtam neki, menjen érte. Máskor ezt örömmel megteszi, büszke, hogy sámlira állva le tudja venni a könyvet a polcról, de most ezzel csak újabb inspirációt kapott arra, hogy a lelki nagytakarítást tovább folytassa. Sírni kezdett, belevetette magát az ölembe, és azt kiabálta "nem, nem!".

 

Így hát üldögéltünk tovább, ő sírt, én ölelgettem, amennyire hagyta. Lassan megnyugodott. "Anya, menjünk pisilni", mondta. Kimentünk. Közben odajött a nővére, játszani hívta, Virág pedig boldogan csatlakozott. Mostanra már nem tűnt fárdatnak, így hagytam őket. Meg úgy éreztem, nekem is ennyi épp elég volt.

 

A nap további része remekül telt. Virág semmin nem akadt fenn, nem volt baj, hogy lemaradt a csokiról, és az sem, hogy nem ő fogta  a kismacskát - mind olyan eset, amitől máskor összeomlik neki a világ. Nem veszekedett a bátyjával, és nem ragaszkodott ahhoz, hogy azt és úgy játsszák, amit ő akar. Kisimult a világ.

 

Aztán majd megint történik mindenféle, és akkor újra ideje lesz a nagytakarításnak. Csak bírjam meghallgatni.