Jó tesók lesznek? Igen!

Páros meghallgatásban arról kezdtem el mesélni, hogy mennyire mások a gyermekeim. Hogy Máté nem annyira ügyes pl. a labdajátékokban, és hogy mennyire felmérgesíti magát, ha nem megy neki valami. És hogy Zsombor meg totál az ellentettje, mert neki általában minden sikerül elsőre, vagy ha nem, akkor sem adja fel, hanem próbálkozik, és csak nagyon ritkán borul ki, ha nem megy valami. És ha ki is borul, akkor magára mérges, míg Máté ilyenkor általában mindenkire. És én emiatt nagyon izgulok, mert féltem Mátét a kudarcoktól, és hogy közéjük áll ez a dolog, és hogy állandóan versengeni fognak. Zsuzsi hallgatott meg akkor, és azt kérdezte, hogy mi a legrosszabb, ami történhet. És kapásból rávágtam, hogy az, hogy rossz testvérek lesznek. Ezen aztán sírtam egy nagyot, közben meg persze előjött, hogy nekem nem volt tesóm, és hogy ez mennyire rossz, és hogy mennyire tudok haragudni, ha azt látom, emberek nem beszélnek a tesójukkal valami hülyeség miatt. És hogy én azt szeretném, ha jó tesók lennének, ha kiegészítenék egymást. Utána hazamentem, és azt vettem észre, teljesen máshogy állok a konfliktusaikhoz. Már nem osztom az észt (na jó, néha igen, de a meghallgatás utána sokáig nem), nem akarok igazságot tenni. Meg azt is észrevettem magamon, hogy észreveszem a jó pillanataikat, amikor jól elvannak, bolondoznak, és azt mindig megjegyzem, és mondom nekik is, hogy jó így látni őket.

Réka

Bibibiii-től az adok még-ig

Zsombor beteg volt, ezért itthon maradtam vele. Mivel egy napig szinte alig evett, nagyon megörültem, amikor kiszúrta a hűtőben a kinder tojást, és azt kérte. Örömmel adtam oda, és már akkor az motoszkált bennem, hogy ha Ő most megeszi, tuti balhé lesz, ha Máté hazajön, és Ő is kiszúrja a hűtőben a kindert, és elkéri. És persze így is lett. Zsombika egyből sírni kezdett, hogy Ő is kér, és csak sírt és sírt. A helyzeten nem segített, hogy Máté mondogatta: „bibibiiii, nekem még van, Neked nincs”. Zsombi közben már az ölemben ült és ott sírt, de Máté ezen mondataira nagyon bedühödött, és bántani akarta Mátét. Persze nem hagytam, Máténak annyit mondtam, hogy „Mátém, ne!”, de nagyon figyeltem arra, hogy semmi harag, indulat ne legyen bennem Máté irányában, hiszen jogos, hogy Ő most eszi meg, és tudom azt is, hogy ennek a „bibibiiii”-nek is megvan az oka (kevés a gyerekidő vele). Zsombit hagytam sírni, Máté persze nem akart adni neki, így telt el kb. 2 perc. Közben egyszer csak, mindenféle unszolás nélkül, odajött Máté, és hozott neki egy kis darabka csokit, mire Zsombi: „Köszönöm, Teszó!”, mire Máté hozott neki még egyet azzal, hogy „Látod, adok még egy nagy darabot!”. Azt is megköszönte Zsombi, megette, utána pedig boldogan ment játszani. Már nem érdekelte, hogy a tesója befalja a többi csokit, neki meg nem ad, mert nem is kért többet, hanem boldogan játszottak együtt tovább.

Réka

Hogyan fér el két gyerek is az ölemben?

Valahogy nálunk az a felállás alakult ki, hogy én többet foglalkozom a lányunkkal (3,5), az apjuk pedig a fiunkkal (6), Villő sokkal intenzívebben követeli a figyelmemet, mint Lőrinc, pedig nyilván neki is szüksége lenne rá. Éppen ezért örültem, amikor egyik este egy könyvvel az ölembe telepedett. Ez viszont nem tetszett Villőnek, ő is az ölembe akart ülni. Ez Lőrincnek rendben is lett volna, de Villő azt akarta, hogy a bátyja ne legyen ott, csak ő. Nem akartam, hogy Lőrinc megint lemondjon arról, hogy velem legyen, és én sem akartam lemondani erről, úgyhogy az apjuk segítségét kértem, foglalkozzon kicsit Villővel. Tudtam, hogy sírni fog, de azt is tudtam, hogy ez most segíteni fog. Ő az ölébe vette a síró kislányunkat, és időnként megkérdezte, hogy akar-e Lőrinc mellé ülni. Sírt egy darabig, majd egy idő után még mindig kicsit hüppögve elfogadta a helyzetet. Majd bekapcsolódott ő is a könyv nézegetésébe, állatokról szóló leírások voltak benne. Lőrincet leginkább az érdekelte, hogy milyen hosszú az állatok farka, és meg kellett mutatnom a kezemmel, hogy az kb. mekkora. Amikor számára meglepő méretet mutattam, nevetve-meglepetten felkiáltott: Nem mondod! Ezt Villő is átvette és mindketten jókat nevetgéltek rajta egyetértésben. Majd megunták, el akartak menni, de nem engedtem őket, ragaszkodtam hozzájuk, felváltva kergettem őket és ültettem vissza őket az ölembe. Lőrinc aztán ott is maradt, még egy darabig "babáztam" vele, majd mondott nekem egy mesét. Villő pedig ment a dolgára, most már neki is rendben volt ez így. Másnap délelőtt pedig órákig játszottak együtt valami szerepjátékot (rendszeresen szoktak, de sokkal hamarabb szokott a dolog valami nézeteltérésbe torkollni) - ebben a pillanatban is még éppen játszanak, ezért tudtam megírni ezt a történetet ;)

Dóri

Tojásos nokedlit akarok!

Villő (majdnem 4) délután 3 körül megszólalt, hogy kakaót kér. Mivel aznap reggelire is csak egy kakaót ivott és azóta semmit, szerettem volna, ha előbb eszik valami úgynevezett "rendes kaját". Úgyhogy mondtam, hogy van a hűtőben tojásos nokedli, azt egyen előbb. Ő lefeküdt a földre és kiabálni kezdett: nem, kakaót, kakaót!

Én leguggoltam mellé, majd "felháborodottan" ezt mondtam neki: Micsoda? Tojásosnokedlit? Azt már nem, előbb tessék valami édességet enni! Egyből vette a lapot, most már nevetett, és természetesen elkezdett tojásosnokedlit követelni, a nagy nevetés hallatán pedig Lőrinc (6) is csatlakozott. Én pedig folytattam: Akkor legalább egy nyalókát. Vagy egy tortát. Vagy egy nagy tál fagyit és tejszínhabot is kell nyomni rá. Stb, stb, amíg ki nem fogytam az ötletekből, ők pedig csak nevetve követelték  tovább a tojásos nokedlit. Akkor Villő kérte, hogy kiabáljak velük. Én persze játékosan, de kiabáltam velük: ezt nem hiszem el, nem lehet egész nap csak rendes kaját enni, édességet is kell!

Aztán Villő akart lenni a felnőtt, ő kiabált velem, nekem pedig semmi nem volt jó, csak nyafogtam tovább. Aztán odaült a számítógépemhez, nyomkodni kezdte, hogy nem ér rá, én pedig szerettem volna játszani, mesét nézni, végigzongoráztam az összes nyafogást, kifogást és értetlenkedést, amit ő szokott produkálni. Azt a mesét kértem, ami nincs, kiválasztottam egyet, majd közben rájöttem, hogy nem erre gondoltam stb.


Ami érdekes volt: ő tökéletesen és racionálisan meg tudta magyarázni, hogy valamit miért nem lehet, nagyon világos volt ebben a helyzetben, hogy amikor nem érti, akkor nem "agyilag" nem érti, hanem egyszerűen nincs abban az állapotban, hogy megfontolja ezeket az észérveket. Nekem pedig az ő szerepében teljesen mindegy volt, hogy mit magyaráz, teljesen átéltem, hogy igazából azt sem tudom, mi a bajom, de valami nagyon nem jó.

A játék után még mindig kakaót szeretett volna inni, de nem bántam, tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis eszik valamit. Ezeknek a játékoknak a legnagyobb hozadéka nem is az, hogy a gyerek engedelmeskedik és megcsinálja, elfogadja, amit kitaláltunk, hanem hogy játékos formában kiereszthetjük a dühünket, nem feszülünk már rá annyira a témára, a nevetés, közös játék pedig összehoz minket. Aztán kicsit később, mielőtt indultunk a játszótérre, csak megették a tojásos nokedlit, csak annyit mondtam, hogy szeretném, ha ennének indulás előtt, hogy legyen erejük szaladgálni.

Költözés

Új házba költöztünk, a be- és kipakolás idejére a gyerekek 2 napig a nagyszülőknél voltak. Amikor késő délután nagyjából készen voltunk, papáék hozták a gyerekeket az új otthonba, akik elaludtak az autóban, fel sem ébredtek, ezért lefektették őket az ágyba. Mi még tettünk-vettünk, egyszer csak hallottuk, hogy Lőrinc (5,5) nagyon sír. Felébredt és nyilván fogalma sem volt, hogy hol van. Csak azt hajtogatta, hogy haza akar menni. Hiába mutattuk neki, hogy itt van a szobája, benne minden ruhája, játéka, ki sem nyitotta a szemét, csak erősen sírt és kiabálta tovább, hogy haza akar menni.

Régóta vártuk már ezt a költözést, utáltuk a régi lakást, sokszor voltunk a házban, sokat beszéltünk róla, nem is gondoltuk, hogy ehhez esetleg negatív érzelmek is kapcsolódhatnak. De világossá vált, hogy itt semmi más nem fog segíteni, csak a meghallgatás. Így hát az apukája az ölébe vette, és felhagyott azzal, hogy bizonygassa, milyen jó lesz itt. A sírás végül abbamaradt és Lőrinc elment segíteni a nővéreinek kipakolni a cuccaikat. Másnap már azt mondta, hogy nagyon szeret itt lakni.

Hetekkel később egy mese kapcsán beszélgettünk arról, hogy mit jelent az, hogy honvágy. Kérdeztem, hogy mi hiányzik neki a régi lakásból. Ő a régi tévénket említette, amit réges-rég már ott lecseréltünk, és egy játékot, ami szintén már elég régen tönkrement.

Villőnél (3,5) kicsit másképpen alakult a dolog: ott voltam, amikor felébredt, ezért nem ijedt meg, hanem nagy lelkesedéssel fedezte fel az új szobáját. Este ő is sírt egy nagyot, hogy haza szeretne menni, de az volt az érzésem, hogy ő most igazából nem ezen a témán dolgozik, hanem azon, hogy lefekvés előtt nem maradt ideje játszani egy játékkal, ami Lőrincnél volt. Mintha látta volna, hogy Lőrincnek milyen jót tett a nagy sírás, gondolta ő is kipróbálja, és ugyanazt a mondatot hajtogatta, amit tőle hallott, és ugyanabban a testhelyzetben feküdt az ölemben, ahogy Lőrinctől látta. Ő még napokig kérdezgette, hogy mikor megyünk már haza, aztán szép lassan ő is elfogadta az új helyzetet. A tanulság számomra az volt, hogy még a legpozitívabbnak gondolt változásokkal kapcsolatban is lehetnek negatív érzéseink, amiknek teret kell adni.

Nem félek az oltástól!

Kaptunk egy értesítést, miszerint jelentkezzünk a 6 éves korban kötelező státuszvizsgálatra, és oltásra. Mikor ezt elmondtam Lőrincnek, nagyon kiakadt, ő nem akar oltást kapni. Tiltakozott, amikor telefonálni akartam időpontért. Élénken élt bennem Zsuzsi története, hogyan segített Réka lányának bátran végigcsinálni a fogászati kezelést. Elhatároztam, hogy én is ilyen módon fogom Lőrincet felkészíteni az oltásra, és valahogy teljesen biztos voltam magamban és benne is, hogy ez nekünk is menni fog.

Elmondtam Lőrincnek, hogy először a státuszvizsgálatra megyünk, ott nem lesz semmi fájdalmas, és kicsit később az oltásra, addig felkészülünk. Ez nem igazán nyugtatta meg, de nem is ez volt a célom, szerettem volna, ha tud sírni ezen, és nem az oltás előtti pillanatig húzzuk a dolgot, amikor már nem biztos, hogy lesz idő rá. Szerencsére nem is kellett sokáig várni, amikor megbeszéltem az időpontot a védőnővel, teljesen kiborult. nagyon sírt, hogy nem akar oltást kapni. Ölbe vettem és hallgattam a sírását. Amikor picit lecsillapodott, elmeséltem neki néhány korábbi esetet, ami valóban fájdalmas volt, és hogy aztán az is elmúlt és kibírta. Ezen még tovább sírt, de már nem olyan hevesen.

Másnap elmentünk a védőnőhöz a státuszvizsgálatra. Ott mondta a védőnő, hogy tulajdonképpen megkaphatná az oltást, éppen ott van a gyerekorvos. Mondtam, hogy köszönjük, de most nem szeretnénk, előtte szeretnénk felkészülni. Szerencsére ő ezt abszolút megértette, és elfogadta. Teltek a napok és időnként elmondtam Lőrincnek, hogy telefonálni fogok a doktorbácsinak időpontért. Akkor már nem sírt, csak mondogatta, hogy nem akarja. Csak annyit mondtam, hogy tudom, hogy nem akarja, de muszáj, és hogy addig sírhat még rajta, ha gondolja. Ezen nevetett. Mikor megvolt az időpont és ezt elmondtam neki, már csak nyugtázta. Az oltás előtti napon azt játszotta, hogy oltást ad be nekem, amitől én persze nagyon féltem, és nem hittem el, hogy nem fog fájni. Kétszer is megszúrt, mivel előtte elaltatott, és azután jött az oltás.

Másnap többször elmondtam neki, hogy este megyünk oltásra. Ilyenkor elkezdett egy párnába ordítani és sikítozni, de úgy, hogy közben nevetett. Eljött az este, és közben nekem megfájdult a fejem, ezért az apukája vitte egyedül az orvoshoz. Nagyon izgult, hogy Lőrinc tiltakozni fog, és neki majd le kell fognia. Próbáltam bíztatni, hogy minden rendben lesz, ne csináljon semmi különöset, ha sír, csak  tartsa és hallgassa. Ez segíteni fog, de ha mégis rosszul sül el a dolog, akkor a második oltást ne engedje beadni, mondja meg, hogy visszajövünk később. Annyira izgult, hogy már azon voltam, inkább mégis megyek én is. De aztán csak elindultak, és egy óra múlva megkönnyebbülten telefonált, hogy minden szuper volt, mindkét oltást sikerült beadni, Lőrinc még jópofizott is a doktorbácsival. A sírás, a nevetés, a kiabálás segített Lőrincnek leküzdeni a félelmét, ami azért is nagy szó, mert egy horzsolástól is nagyon meg tud rémülni, hogy valami nagy baj történt.

Törött habcsók

Karácsony van, a gyerekeket csábítja a karácsonyfán a sok édesség. Elég sokat egyezkedünk, vitatkozunk, sőt veszekedünk emiatt, hogy mennyit lehet enni belőle. Viszonylag engedékeny vagyok, többet ehetnek mint más időszakokban, de azért valahol határt kell szabni. Az ünnepek alatt amúgy is sok a nagy érzelem (http://osszekapcsolo.hu/index.php?page=articles&id=miErt_tObb_a_hiszti_Unnepekkor), ráadásul mi éppen most költöztünk, szóval apróságokon is könnyen kiborulnak a gyerekek (és mi felnőttek is). Villő (3,5) különösen a habcsókot szereti és éppen megegyeztünk, hogy aznap levehet még egy utolsó habcsókot a fáról. Ami sajnos eltörött. Ült a törött habcsókkal a kezében és görbült lefelé a szája. Próbálta újra összeilleszteni, ami persze nem sikerült, sőt morzsálódni kezdett, aminek nem igazán örültem, ennek erélyesebben hangot is adtam. Na erre már kitört a sírás, én meg azt gondoltam, akkor itt az ideje egy érzelmi nagytakarításnak. Mondtam neki, hogy ez sajnos eltörött és már nem lehet összerakni, és nem is vehet le másikat a fáról. Ő meg csak sírt és sírt, amit egy darabig hallgattam, de egy idő után elgyengültem és ezt mondtam neki: Tudod mit, én megeszem ezt a töröttet, te meg vegyél le egy újat. A sírásnak vége lett és másnap derült ki, hogy ez a nem teljes meghallgatás is hatásos volt. Reggel vidáman szaladt hozzám egy törött habcsókkal a kezében: Eltörött, de nem baj, nekem így is jó!